LOGIN
Regisztráció
Avatar
Nincs még fiókja?

Regisztrációjával hozzáfér a letölthető feladatokhoz, vizuális eszközökhöz és hozzászólhat a fórumhoz is, amennyiben elfogadja az Adatkezelési szabályzatot.

Elfelejtettem a jelszavam - Elfelejtettem a felhasználónevet

Felhasználó
Jelszó

Tizenhat éves, és a lányok kerülik, mint tüzet.
Nem beszél, s ha szólna bárhogy, sincs benne köszönet.
Kenyeret sem vesz a boltban; nem tudja, mi az.
A forró levest, meg se fújja, és nincsen panasz,
ha megégeti száját néha, csak fejét rázza ő,
míg fájdalma csökken annyira, hogy elviselhető.

 

Százszor hallgatott kazettát nyúz csak szüntelen,
az új dolgokra nem fogékony, s nincs benne türelem;
de sétára, ha indul el, szakadjon bár eső,
ami szándékától visszafogná, nincsen oly erő:
Kivárja, amíg meg nem szánja egy hozzátartozó,
s indulhat végre, az esőbe, vagy irány a metró.

 

Ha kérdezed, hogy mit szeretne, mindig mutogat:
száját ritkán hagyják el önszántából szavak,
bár utánad mondja, ha kedve van, pár próbálkozás után
a nyelvtörőt, s a mondatot, hogy „Viszlát, kis komám!”
Hogy élete a miénknél mivel lesz nehezebb,
ezt a jövőt mai nap még jósolni sem lehet,
hiszen, míg élünk, lélegzünk, és szívünk dobog,
szolgálni fogjuk őt, amíg a vén Föld forog.

 

2011. május 12. -
átírva: 2012. április 29.

lira.kimte.hu/blog/fiam-autizmus

Küld be Te is a saját történetedet! Az Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. címen várjuk a beszámolódat. 

Köszönjük! :)

 

Négy kisgyermek nevelése már önmagában is szép kihívás. Főleg úgy, hogy ez a „megbízatás” még kicsit meg is lett fűszerezve. Az én érintett kisfiam újév napján lett 3 és fél éves. (A nővére 7 éves, március végén lesz 6 a bátyja, az öccse pedig 10 hónapos.)
2 év három hónapos volt Ádám, amikor először vizsgálta meg egy külső szakember. Azért írom így, mert végzettségemet tekintve én szintén gyógypedagógus (is) vagyok, bár a tanulásban akadályozott gyermekek fejlesztése a szakterületem.

A képzésünk során tanultunk az autizmusról is, de legtöbbünknek csak elméleti vagy valamiféle misztikus képe alakult ki erről az egészről. Sőt azt sem sejtettük, hogy sokszor nagyobb és nehezebb csatákat kell megvívniuk a szülőknek azért, hogy megfelelő segítséget kapjanak, mint más SNI gyerekeket nevelőknek (nekik sem egyszerű). A gyakorlataim során találkoztam auti kisfiúkkal is. De csak most értettem meg igazán, hogy azok a tanárok miért nem értek el velük szinte semmit, akiktől nekem is tanulnom kellett volna a szakma rejtélyeit. Most már tudom, hogy az a kisfiú, akiről a vele három éve foglalkozó gyógypedagógusok azt mondták, hogy jó ha ötös számkörben tud számolni, és szinte sosem szólal meg- miért beszélgetett velem (Ő kezdeményezett) és miért volt képes nagy számok és sok szám közötti helyes összefüggések meglátására. Vizuálisan segítettem, motiváltam és jutalmaztam…akkor még ösztönösen. Míg, akiktől nekem is tanulnom kellett volna, mellé ültették a gyógypedagógiai asszisztenst, színezőket tettek elé éveken át és szinte észre sem vették, hogy csendben ott ül, míg a többi 8-10 gyerekkel foglalkoztak.

Kicsit hosszúra sikerült ez a kitérő, de talán jobban lehet érteni így a dilemmámat. Nekünk mindig azt szajkózták a főiskolán, hogy a szülő gyakran „vak” a saját gyermekével kapcsolatban. És hogy a fejlesztést és az „anyaságot” szét kell választani egymástól. Nem lehetünk egyszerre mindkettő a gyermekünk számára. Nem akartam vak lenni, de nem akartam „túllátni” sem, ha a gyermekeim segítségre szorulnak. Most pedig egyre inkább azt látom, hogy, ha a szülő nem igyekszik mindkét területen helyt állni, hatalmas öngólt rúg.

A lányom is későn kezdett beszélni (2 és fél éves elmúlt, amikor még csak 2-3 saját szava volt), sőt az apukája és a nagypapája is soká szólalt meg először. A legnagyobb fiam pedig már másfél évesen rövid mondatokban beszélt, de olyan pöszén, hogy tolmács kellett hozzá, amíg rá nem állt valakinek a füle.
Itthon, játszótéren nem látszott különbség a középső kisfiamnál sem. Nem tűnt fel, hogy nem érti jól a beszédet, mert a szituációkat viszont jól értette, és azokhoz jól is alkalmazkodott. A lányommal három hónapig jártunk beszédindításra és kiscsoportos tornára Dunakeszin egy alapítványhoz. Aztán elkezdte az óvodát, és pár hónap múlva már egy kis cserfes leányzó lett belőle.
Azt gondoltam, biztos jót tesz Ádámnak is, ha nem csak velem „játszik” okosító-ügyesítő feladatokat. Engem is meglepett, hogy a logopédus hölgyön mennyire átnézett, mindenre megpróbált felmászni, szanaszét dobálta a játékokat, szaladt egyik polctól a másikig, nem értette a tiltást, nem értette az egyszerű utasításokat sem a beszédfelmérése és vizsgálata során. Akkor merült fel először az autizmus, mint lehetséges ok a miértekre. Persze mint mindenki, én is találtam a kisfiamban egy csomó olyan dolgot amire azt mondják, olyat egy esőmanó soha sem csinál. De sajnos sok olyat is, ami pedig egyértelműen arra utalt. Miután kifizettem a felmérés árát, és a logopédus közölte, hogy Ő nem tud mit kezdeni a kisfiammal, mert nem utánoz és nem hozható feladathelyzetbe, egyedül maradtam a kétségeimmel. Elkezdtem még intenzívebben foglalkozni Ádámmal, ami nagy pocakkal és még két nagyobb gyerek mellett eléggé kiszívta az energiáim. Elkezdtünk TSMT-zni is. A BHRG felmérésén csak a kifejező beszéd elmaradását állapították meg, a többi terület normál fejlődésmenetűnek látszott. Eleinte a torna mellett még látványosabban fejlődött. Egyszer-egyszer mondott is egy szót, ami mindenki előtt felcsillantotta a reményt. Akkoriban a szakemberek is „csak lustának” tartották. Aztán amikor megszületett a kistesó is, néha úgy éreztem, képtelen vagyok mindenhol helyt állni. Úgy tűnt a torna sem hoz már újabb továbblépést. A szobatisztaságban is folyton visszaesett. Az óvodakezdés szempontjából pedig az nagyon fontos lett volna. Ez máig problémás.
Októberben mi is megpróbálkoztunk egy magánovival, mert ott nem volt követelmény a szobatisztaság. Egy hétig jártunk közösen oviba. Aztán kiderült, hogy az ötfős kis csoportnak az óvó nénije megijedt, és nem meri vállalni a feladatot. Pedig azon kívül semmi probléma nem volt Ádámmal, hogy az étkezésekhez nem akart leülni az asztalhoz és ragaszkodott a kis kalapjához. Bomlasztotta volna a már kialakult rendet…az óvónő nem tudta volna a gyerekeknek elmagyarázni, nekik miért kell az asztalhoz ülni, ha másnak nem. Pedig Ádám megtanítható lett volna arra is. Mert azóta is jár gyerekek közé, az önkormányzat gyermekfelügyeletére, ahol két szuper dajka vigyáz néhány szinte állandó gyerekre. Ők le tudták ültetni, sőt még gyakran a foglalkozásokba is sikerült bevonniuk a kisfiamat. Járunk Csiribiri tornázni is egy hatalmas táncterembe, ahol odáig van az óriási tükörfalért, és a gyerekekkel is jól kijön. Hozzá teszem a gyerekek teljesen természetesnek vették mindenhol Ádámot úgy, ahogy van. Végül végre eljutottunk a Vadaskertbe.  És Ádám is megkapta a munkadiagnózist – minden kritériumnak megfelelne, hogy megkaphassa most az autizmus diagnózist, de még várjunk vele, mert még kicsi, így a papíron ez áll : Nem meghatározott pervazív (átfogó) fejlődési zavar, egy év múlva felülvizsgálat. A Madarász Gyermekpszihiátriáján is azt mondták, sajnos nekik sincs kétségük a diagnózis felől: Autizmus. Igen, mindenki boldog lenne, ha egy év múlva már nem lenne helyénvaló a diagnózis. De túlzottan ne reménykedjek, mert erre az esély szinte nulla. Azt is elmondták, hogy ha már járunk a Vadaskertbe, a kisfiam ott a legjobb kezekben van, a Madarászban nem tudják olyan jól segíteni a fejlődésben. De évente, félévente szívesen látják újra, mert ők így igazán objektíven látják és dokumentálják a fejlődéseket, változásokat. Mert szerencsére abban mindenki egyet ért, hogy jól fejleszthető, jó képességű kis ember. December 19. óta PECS-elünk, és már most rengeteg pozitív változást tapasztaltunk Ádámnál.
Közben árgus szemekkel figyelem a legkisebb fiam, aki most tíz hónapos. Szerencsére nem látok olyan különbségeket, mint amilyeneket visszagondolva észre lehetett venni Ádámnál már csecsemőkorban is.
Olyan sok örömet adnak a gyermekek. Mindegyikük egy-egy sajátságos kis csoda. Minden gyermeket csak szeretettel lehet tanítani. És szerintem a gyerekek is csak attól tanulnak bármit is, akit ők is szeretnek.

A Vadaskerti szülőtréningek nekem is sokat adtak, sőt a férjem látásmódján is sokat változtattak. Nem csak Ádámmal, hanem a többi gyermekünkkel kapcsolatban is. Most már tudom, hogy mi tudjuk legjobban fejleszteni, alakítani gyermekünket, mert gyakran a vele foglalkozó "szakemberek" kevesebbet tudnak az autizmusról, mint mi. Bár a lehetőség adott, mégis kevés az olyan elszánt gyógypedagógus, aki ilyenformán is hajlandó még tanulni, átértékelni az eddigi munkáját azért a néhány különleges kisgyerekért, akit munkája során hozzá küldtek.
A családról, gyerekekről (más gyermekeiről is) alkotott képemet nagyban átformálta Ádám érkezése. Tudom, hogy még sok kihívás vár ránk. Mégsem érzem úgy, hogy emiatt fel kellene adni az álmaimat. Csak más úton kell haladnunk. Úgy érzem, egyrészt jó, hogy anya, tanító és gyógypedagógus is vagyok egyben. Ugyanakkor nehéz is, mert varázsló viszont nem vagyok. Pedig a környezetemben is sokan tőlem várják a csodát.
Sokat segítenek a pedagógiai háttérismeretek, de sokszor az ösztön sokkal jobban segített egy adott helyzetben. Persze a hosszú és rövid távú célok eléréséhez és kitűzéséhez is, fontos a tudatosság. Amikor elhatároztam, hogy gyógypedagógiát fogok tanulni, még nem voltak saját gyermekeim. Egyszerűen szerettem volna olyan speciális módszereket tanulni, ami segíthet a normál tartományba eső nehezen tanuló gyerekekkel való foglalkozásban is. Érintett szülőként pedig ez a vágy tovább mélyült, és kiegészült.
 

Küld be Te is a saját történetedet! Az Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. címen várjuk a beszámolódat. 

Köszönjük! :)

Mi is átlagos kisgyerekes család voltunk. Először Kinga született, aki minden szülői törődést, figyelmet élvezhetett. A fejlődése (mozgás, beszéd) zavartalan volt, de az átlagnál többször hisztizett. Nem volt egy bújós kislány, nem igazán láttuk jelét, hogy örülne, ha szeretgetem, viszonozni sokáig nem is tudta, utána is csak sután ölelt. Alig múlt két éves, amikor megszületett testvére, Peti. Mi a férjemmel késői gyerekek voltunk, testvéreink sokkl idősebbek, szerettük volna, ha Kingának lenne vele egykorú tesója, és úgy képzeltük, hogy mint testvérek majd szeretetben nőnek fel és segítik egymást. Mikor Peti a pocakban volt, Kinga rá sem hederített, nem vett tudomást a születendő öcsikéről. Peti születése nagyon megviselte, több hónapig sokat sírt, üvöltött, és attól fogva egy évig nem aludt délután. De miután nyugalmasabb idők jöttek sem tanúsított semmi érzelmet, figyelmet testvére iránt, mi szülők próbáltuk elfogadni ezt a helyzetet.


Peti elég sírós volt picinek, és mikor 8 hónapos lett, nagyon erőszakosan kiabált, ha nem volt ott rögtön a tej reggel, mire felébredt, gondoltuk, ő is hisztis gyerkőc. Elalvásnál sokat forgolódott, hánykolódott. 18 hónaposan vissza kellett mennem dolgozni, így Peti bölcsődébe került. Már előtte is észrevettük, de kb. 2 éves korában tudatosult, hogy nem figyel a nevére, ha szólunk neki, a beszéde megkésett. A bölcsődében is felhívták ezekre a figyelmet, Peti egyre gyakrabban verte a fejét a földbe, látszólag minden előzmény nélkül állandóan harapott minket és saját magát, dobálta a játékait. Nem lehetett bepelenkázni, mert belénk rúgott. Minden klasszikus nevelési mód kudarcot vallott. A bölcsődében meg voltak győződve róla, hogy elhanyagoljuk Petit, rosszul neveljük. Két évesen elvittük a nevelési tanácsadóba, ahol játékhelyzetben figyelték meg őt. Igazából ott diagnózist nem adtak, úgy kellett kihúzni belőlük, hogy szerintük ez figyelemzavar, és hát meg kell nevelni őt, „vissza kell harapni”. Persze nem változott semmi, így elvittük egy magán fejlesztőházba, ahol megállapították, hogy fejletlen az idegrendszere és tornáztatást javasoltak (TSMT). A nevelésével kapcsolatban itt sem kaptunk választ, így tovább aggódtunk és tehetetlenül teltek feszültségben a napjaink. Már akkor sokat böngésztem az internetet, olvastam az autizmusról is, de nem tudtam egyedül eldönteni, hogy mi lehet a baj: nevelési hiba? figyelemzavar? autizmus? Elvittem őt neurológushoz, aki egyből megállapította, hogy szerinte Peti autista. Aztán pszichiáterhez mentünk, aki bizonytalan volt és azt javasolta, várjunk még fél évet, amíg Peti 3 éves nem lesz. Nem tudtam várni, elvittem a Korai Fejlesztőbe. Ott kizárták a figyelemzavart és a hibás nevelést is, maradt a valószínű autizmus. Azóta megkönnyebbültem, mert megértettem, mi okozza Peti nehezen kezelhető viselkedését. Ekkor elkezdődött Peti fejlesztése, kommunikáció-szocializáció területén, mert itt egyértelmű elmaradás mutatkozott. Azóta kezelhetőbbé vált a viselkedése, a napirend, előrejelzés sokat segít. Nemrégiben megkapta a „nem meghatározott pervazív fejlődési zavar” diagnózist a Vadaskertben. Most azon vagyunk, hogy bekerüljön integrált óvodába, mert átlag oviba nem való.
Gondoltuk, megvizsgáltatjuk Kingát is a Korai Fejlesztőben, mert valahogy nem ment neki az óvodába beilleszkedés, bántotta a gyerekeket, úgy akart velük barátkozni, mindezt 5 évesen. Legnagyobb döbbenetünkre ő egyből megkapta az autizmus diagnózist. Bár magyarázatot kaptunk arra, miért nem tud Kinga érzelmeket kifejezni, miért olyan öntörvényű, rugalmatlan, mégis nagyon nehezen ment, hogy ezt feldolgozzam.


A család a mai napig nem akar tudomást venni a problémáink okáról, meg vannak győződve róla – és sajnos sokáig én is vívódtam emiatt - , hogy rosszul neveljük a gyerekeinket.


Most Kinga 6 éves lesz, jövőre iskolás, neki is fontos a kommunikáció fejlesztése. Peti pedig 4 éves lesz a télen. Szerencsések vagyunk, hogy mindketten csak enyhén érintettek, fejleszthetők. Ők ajándékok, mert megtanítottak arra, hogy milyen öröm az, ha valakire tényleg odafigyelünk, jobban megismerhetem őket (hisz fontos, hogy megértsem a másfajta gondolkodásukat).
 

Küld be Te is a saját történetedet! Az Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. címen várjuk a beszámolódat. 

Köszönjük! :)

Benit ajándékba kaptam.  Zavartalan, már-már álomszerű terhességből született császármetszéssel.
Nyugodt kisbaba volt, tizenöt hónapos koráig szopott. Két  éves koráig mind szellemileg, mind mozgásában semmi eltérő nem fedeztünk fel. Az igaz, hogy mászni nem mászott inkább kúszott (de technikailag tudott mászni, csak nem csinálta). Kifejezetten jó evő kisfiú volt.
Az első jel  a beszéd elmaradása volt. Azt tudtuk, hogy hall, mert a zenét nagyon szerette. El kezdtem tesztelni, hogy "add ide a párnát", "emeld fel a kezed", de nem követte a legegyszerűbb utasításokat sem.  (Tényleg csak zárójelben jegyzem meg, hogy a védőnő havonta egy órára tiszteletét tette nálunk, de soha egy szóval nem említette, hogy bármi probléma lehet.)
Majdnem napra pontosan két és fél éves volt, mikor megszületett a testvére. Szonja születése előtt három héttel epilepsziás rohamok jelentkeztek nála, kórházba került gyógyszerbeállításra, közben én a szülészeten vártam: a második gyereket és a diagnózist.
A neurológus doktornő megkérdezte, hogy szereti-e ha megölelem, bújik-e hozzám. Mikor mondtam neki, hogy igen, akkor azt válaszolta "jó anyuka, akkor nem autista".
Így hangzott el az autizmus először.
Az egy külön regény lehetne, ami ezután következett: "maximalista, türelmetlen, sokat elváró anyuka" hagyja a gyereket a maga ütemében fejlődni, az nem kóros, hogy nem beszél, mert fiú... különben már április van, a korai fejlesztőben mindjárt tanév vége ...  szóval várjam meg míg három éves lesz.

Augusztus 29-én három lett, felvették a Korai Fejlesztőbe (heti 1x  csoportos Ayres terápia, 1x egyéni fejlesztés).  A vizsgálatokkal együtt megjöttek az "anyuka miért most kell jönni" fejmosások, de erről ennyi elég.
Négy évig kapott korai fejlesztést (TSTM torna, egyéni fejlesztés, később TSMT vízben), sokat fejlődött, de a beszéd nem indult el.
Másfél éves korában elvittem a klinikára, mert furcsának találtam a nyelvét, de "anyuka a fülünk sem egyforma" diagnózissal elküldtek. Hat év után, idén februárban végre felvágták a lehorgonyzott nyelvét, amivel összesen háromszor jártam a klinikán hat év alatt.
Négy és fél éves korában egy arab orvos azt mondta a nyelvében lévő idegek le vannak tapadva (vélhetően az epilepsziás rohamok következtében) és ez is közrejátszhat a beszédelmaradásban.  Áprilisban kezdte el kezelni és augusztusra megeredt a nyelve. Nem beszéd volt ez, de az addigi némasághoz képest hatalmas előrelépés.
Négy évesen integrált óvodába került én meg futottam az események után. Nem tudtam mik a lehetőségeink, jogaink. Annak ellenére, hogy naponta harmincöt ml gyógyszert szedett, nem  kapott tartós beteg igazolást (a törvény ilyen okosan rendelkezik), a tanulás képességet vizsgáló bizottságnál rendszeresen megfordultunk, diagnózis nem született (maradt a megkésett beszédfejlődés), elteltek az évek úgy, hogy bárki is segítséget nyújtott volna.
Ajánlásra felkerestük a Vadaskertet, azt mondták, ha ott azt mondják nem autista, akkor nem az. De nem mondták.
Olvastam, kutattam, kerestem a megoldást mindenre és mire odakerültünk, hogy autizmus diagnózist kapott szinte megkönnyebbülést éreztem.  Az úgynevezett gyászidőszakot már akkor megéltem, mikor évekkel korábban az epilepszia megjelent. Akkor három hétig  úgy éreztem ilyen szerencsétlen ember nincs még a világon. Ott voltam egy egészséges újszülöttel, aki folyton sírt (miattam, mert az anyatejjel szívta magába a bánatom) és a feladattal, amit akkor még nem tudtam, hogyan oldok meg.
Így hogy neve lett, csak arra fókuszáltam, hogy a megfelelő minőségű és mennyiségű fejlesztést megkapja.
Két éve a TSMT tornát itthon is csinálja, eleinte heti öt-hat alkalommal, most már az iskola miatt itthon csak kétszer tornázik.
Tavaly előkészítős volt a  tanulásban akadályozott gyerekek iskolájában, most elsős. Az is egy külön kálvária volt, hogy egyáltalán felvették az iskolába, mert jól funkcionáló ép értelmű autistaként az integrált oktatásban lenne helye.
Magam részéről az integrált oktatást csak papíron láttam eddig, megvalósulni nem. Nem a pedagógusokra neheztelek ezért, szinte lehetetlen ilyen nagy létszámú osztályokban két-három problémás gyereket is ellátni. Sok iskolában látom, hogy próbálkoznak, küzdenek, de nem könnyű helyzet. Sem a gyereknek, sem a pedagógusnak, sem a szülőknek.
Heti egy napon ugyanennek a sulinak az autista csoportjában van. Ott készítették el neki és tanították meg nekünk a napirend kártyák használatát. Hátra csak azért nézek, amiből tanulhatunk, de meg kell valljam, erre korábban szükség lett volna.
A vizuális memóriája és a logikája nagyon erős, mindenben ami erre épül átlagon felül tud teljesíteni, viszont még mindig szólnom kell neki az esetek többségében, hogy menjen ki wc-re. Amióta kártyát használ felöltözik, fogat mos. Testévérével játszik, de csak akkor és azt, amit ő szeretne és viszonylag hamar otthagyja.
Inkább  egyedül szeret játszani is, a számítógép-psp-xbox az egész napját kitöltené, ha hagynánk, legozni, puzzle kirakni szeret. Két éves kora óta  legozik a nyolc-tíz éves korosztálynak szánt dobozokkal, a számítógépet is két és fél évesen kezdte el kezelni.
Imádja a Kisvakondot,  buszokat, az ajtókat-ablakokat, csak a sárga fagyit eszi meg, nem megy be a hipermarketekbe, fél a légfrissítőtől, hangoktól, sorolhatnám. Dühkitörései ha vannak, jól kezelhetők.
Egyre többet beszél, még mindig nagyon sokat echolál, a napirend kártyákkal jól tervezhető a napja.
Ha rajta múlna talán csak tésztát és gabonapelyhet enne. De nem rajta múlik, így különösebben nem panaszkodhatom már az evésre.

Időközben autimentor lettem.  Bízom benne, hogy a mentorhálózat  működésével egyre kevesebb olyan család lesz, aki nem tud hova fordulni segítségért. Fontosnak tartom, hogy a védőnők-orvosok-pedagógusok-szülők között létrejöjjön egy kommunikációs háló, mert csak ezáltal tudjunk közösen megoldani a problémákat.

Én már régóta nem kesergek, egyre jobban azt érzem, hogy Beni autizmusa ha el is vett tőlünk, tőle bármit, sokat adott is. Türelmesebb, kitartóbb ember lettem. Csodálatos embereket ismertünk meg és próbálom mindenek a jó oldalát nézni. Beni autizmusa miatt az elmúlt nyolc és fél évet a gyerekeimmel tölthettem, így,   hogy most megyek csak vissza dolgozni egyáltalán nem érzem tehernek a munkát. Beninek mindig jó lesz, lenyugodtam, így marad erő, energia, szeretet a többi kis esőember családjának. Tudom, minden így van jól, ahogy van.
Ha pedig meginognék bármiben, mindig Beverly Sills szavai csengnek a fülemben: "Ahova érdemes eljutni, oda nem vezet rövidebb út."

 

Küld be Te is a saját történetedet! Az Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. címen várjuk a beszámolódat. 

Köszönjük! :)

További cikkeink...