LOGIN
Regisztráció
Avatar
Nincs még fiókja?

Regisztrációjával hozzáfér a letölthető feladatokhoz, vizuális eszközökhöz és hozzászólhat a fórumhoz is, amennyiben elfogadja az Adatkezelési szabályzatot.

Elfelejtettem a jelszavam - Elfelejtettem a felhasználónevet

Felhasználó
Jelszó

Három gyereket nevelek, a két szélső fiú, a középső lány. Örültem, hogy így alakult, hiszen sokat hallottam, hogy a középső gyereknek mennyivel nehezebb, gondoltam, ha ő az egyedüli kislány, akkor emiatt majd rá több és másabb figyelem jut. Aztán kiderült, hogy nem a szokásos szendvicsgyerek problémákkal kell megküzdenünk, hiszen a legidősebb fiunk autizmus diagnózist kapott négy évesen. A lányom akkor volt két éves, a kisebb fiam akkor született.
 
És akkor hirtelen mindent újra kellett tervezni. Természetes, hogy egy évig ezzel keltem, ezzel feküdtem, van egy autista fiam, mi lesz most, merre tovább. A másik két gyerek gondolatban is kevesebb figyelmet kapott, hiszen ők fejlődnek szépen maguktól is. Minden, amit eltervezetem korábban, amitől tartottam, amire felkészültem érvényét vesztette. 
 
Figyelem a lányom és látom, mennyivel másabb, néha nehezebb a sorsa, mint egy olyan gyereknek, akinek nincs autista testvére. Egészen máshogy nő fel, mint ahol nincs ilyen gond. És hiába látom és próbálom kompenzálni, nem menthetem meg a sorsától. Hozza a puttonyt, amit mindenki cipel magával, csak neki az a plusz terhe, hogy autista a testvére. Ennek lesz pozitív hozadéka az életében, lesz negatív is. De magamtól és a családjától nem "menthetem" meg. Igyekszem segíteni, ahogy tudom, de a korlátok engem is kötnek.
 
És hogy miben más az élete… Neki négy évesen olyan felelőssége volt, ami másnak elképzelhetetlen. Négy évesen, mikor én a kis totyogóssal lemaradtam hátul a sétánál, akkor ő szaladt a fiam után, hogy elkapja az utca végén. Mikor én a picivel fizettem a kasszánál, akkor ő teperte le a nagyot, hogy ne fusson ki a boltból. Máig nagyon komolyan veszi ezt a dolgot, motivációkat talál ki a bátyjának, segít tanítani neki dolgokat, pl a törülközésre ő tanította meg, mert vele mókásabb ilyet tanulni, mint velem. 
 
De ez kihat a kapcsolataira is. Mert megszokta, hogy ő irányít, hogy neki felelőssége van és az ebből eredő irányító viselkedését nem nézik jó szemmel a többiek az oviban. Vagy azt is megszokta, hogy ha viccesen mókázik, akkor L. gurul a nevetéstől, de ami egy autinak vicces, az nem biztos, hogy bejön másoknak. Ezeket hat évesen még nehéz külön választani.
 
Arról is írhatnék, milyen igazságtalanságok érik a tesója miatt. Milyen nehéz, hogy sokszor rászólunk olyanért, amiről amúgy nem tehet, ami másik gyereket nem borítana ki. Mikor könnyebb, ha ő enged, mintha a tesóját hergelnénk bele valamibe. Mikor mindig neki kell az okosabbnak lenni. 
 
Fáj a szívem érte, ha látom, ahogy a kis hatéves vállán két oldalt ül a gyermeki és a felelősségteljes énje. Az egyik azt kiabálja, szaladj te is a tesóid után, anya ott kurjongat, hogy mindenkit összetereljen, mert indultok, de te csak fuss a többiekkel. A felelősségtudata meg azt suttogja, maradj itt, segíts anyának. Minden ott van a pillantásában, ahogy rám néz. Legszívesebben én magam mondanám, hogy fuss te is, hiszen csak hat éves vagy, majd összeszedlek hármótokat valahogy. Aztán mégis csak kicsúszik a számon, hogy ennél lehetne több eszed is…
 
Egy gyerek nevelése sokszor ösztönös, de egy autival muszáj tudatosnak lenni. És nincs ez másként a testvérénél sem. Muszáj, hogy néha felé billenjen a mérleg, hogy néha neki legyen igaza, hogy néha csak ő legyen a központban. Hogy néha csak ő járjon a gondolataimban. És kell, hogy engedjem futni a többiekkel, akkor is, ha emiatt 5 perccel később indulunk.
 
Csak az tudja, milyen nehéz ezt a mérleget egyensúlyban tartani, aki maga is ezzel küzd. 
Nem tudom megmenteni a lányomat attól, hogy ebben a családban nőjön fel és megélje mind a nehézségeket, mind a vidám dolgokat. Mindenki viszi a hátán a puttonyát, viszi ő is. De hiszem, hogy ebből a puttonyból ered az, hogy annyira toleráns másokkal, hogy segíti a gyengébb társait, hogy felelősségteljes lesz felnőttként is és már most büszke vagyok rá emiatt. És tudom, hogy minden nehézség ellenére boldog ebben a családban.
 
 
 
Javasolt szakirodalom:

Elmegyek a lányomért az iskolába, szorosan átölel, majd a fülembe sikít... Autizmussal él - én meg ővele.

Szóval magához szorít, mert örül nekem és sikít, hogy kiadja a feszültséget. Összeszedem helyette a házi feladatot, a tolltartóját, az uzsonnás dobozt, közben váltok pár szót a tanítónénivel... Összeszedem és kidobom a használt papírzsepiket és a kiürült szívószálas tejes dobozt... Ráadom az utcai cipőt, megfogom a kabátot, a sapkát, sálat és Zivatarlánykám kezét... Már indulhatunk is le a lépcsőn, közben rángat és sikít. Mindenki minket néz, izzadok rendesen. Ebédlőbe már csak én megyek az ételhordóért, gyermek kint vár az ajtó előtt, a szatyroknál, mert ott nem sikít. Ráadom a kabátot, sapkát, sálat. Megyünk a buszmegállóba és várunk, jön a busz felszállunk, fogni kell a kezét, csak úgy jön, különben megáll. Veszem a jegyet, mondom üljön le, mert indul a jármű, elmegy és leül, aztán visszaszalad hozzám... Indul a busz, imbolygunk a kanyarban, fogni kell a kezét, a szatyrot és az ételhordót, kapaszkodni sem ártana... Végre eljutunk a székig és leülünk, újra sikít, megint mi vagyunk a fő látványosság. 1-2 perc után végre csend, 5 perc múlva leszállás... Fogni kell a kezét, mert nem áll fel, nem indul el, nem akar leszállni. Szigethalom, buszállomás. Mindjárt jön a másik buszunk...

Az autista gyerekek integrációjával foglalkozó sorozatunkat most egy anyuka levelével folytatjuk.

S. 7.5 évesen kezdte meg az első osztályt egy többségi iskolában, mert maradt egy plusz évet az óvodában.
Mind a gondozó intézmény, mind a szakértői bizottság támogatta azt, hogy integráltan tanuljon, fel sem merült a szegregáció lehetősége. Az iskolakeresés fázisában próbálkoztam egy kislétszámú alapítványi iskolával, de elküldtek, amikor megfogalmaztam miért is különleges az én gyermekem. Szomorúan vettem tudomásul ezt a hírt, mert nem erre számítottam. Később az elutasító határozatot meg is kaptam levélben, amiben indokként az volt feltüntetve, hogy az édesanya elmondása szerint a kisfiú fejlődése sajátos, egyéni úton halad, ezért nem tudják vállalni.

A folytatáshoz kattints a Bővebben gombra, vagy a cikk címére!

Bővebben...

Folytatva az iskolaválasztást segítő sorozatunkat, most egy többségi iskolában dolgozó gyógypedagógiai asszisztens beszámolóját adjuk közre. (Ismét köszönöm a cikk írójának a segítségét! :) )

Eredetileg 2 autizmussal élő kisfiú mellé kerültem heti 20 órában. A feladatom a gyerekek iskolai integrációjának elősegítése, illetve a tanárok segítése lett volna. Ez ugye azzal jár együtt, hogy én bent ülök a gyerek mellett az órán.

Hamar kiderült, hogy van olyan tanár, akit ez kifejezetten zavar. Sőt van olyan szülő, akit zavar, ha valaki van a gyereke mellett. Ennek az lett a vége, hogy az egyik gyerek kikerült a kezeim közül. A másiknál is voltak bajok,mert az egyik tanár kifejezetten nehezményezte a jelenlétem, volt, hogy hátra küldött a teremben, vagy kiküldött… No comment.
Ez volt az első év.

A folytatáshoz kattints a Bővebben gombra vagy a cikk címére!

Bővebben...