LOGIN
Regisztráció
Avatar
Nincs még fiókja?

Regisztrációjával hozzáfér a letölthető feladatokhoz, vizuális eszközökhöz és hozzászólhat a fórumhoz is, amennyiben elfogadja az Adatkezelési szabályzatot.

Elfelejtettem a jelszavam - Elfelejtettem a felhasználónevet

Felhasználó
Jelszó

Az iskolakeresésnél nálunk nem volt kérdés a normál iskola. Az óvodai tapasztalatok alapján és ismerve, hogy B. okos lány, nem merült fel más lehetőség. Logisztikai szempontból sem tudtunk volna alapítványit bevállalni, mert testvérét már akkor se a helyi oviba járattuk.

A család pozitív tapasztalatai alapján egyházi iskola lett a cél, bízva benne, hogy a gyerekekre nagyobb figyelem jut a pedagógusok részéről és a nevelésre is több energiát fordítanak, mint az állami iskolák. Ugyan volt diagnózisunk, de a beíratásnál ezt nem jeleztük, ha mondtuk volna, nem biztos, hogy B. ott tanulna. Az iskolakezdés megviselte a lányunkat, nehezen viselte az állandó megmérettetéseket, ha a másik több nyomdát kapott, mint ő. Ilyenkor a gyerekek ellen fordult. Pár hónap után, amikor az osztályfőnök megismerte B. képességeit és B. is tudott már alkalmazkodni, elmondtam neki a diagnózist. Igazából azt látta az osztályfőnök is, hogy más, mint a többi lány és örült, hogy tudja a magyarázatot és ezzel együtt a kulcsot B.-hoz. Nagyon érdeklődő volt, szakirodalmat is kért tőlünk, levélben vagy fogadóórákon megbeszéltük a tapasztalatokat. Azóta már más a tanító nénink, de szerencsére ő is hasonlóan pozitív módon áll B.-hoz és segíti őt az órán és a szünetekben. A gyerekek a tanítónők pozitív hozzáállását lemásolva teljesen elfogadták B.-t. A tapasztalat az, hogy a tanórákon teljesen jól elboldogul, a szünetekben a játékidő alatt kell segíteni neki az egyes helyzetekben, amit a napközis tanító néni felvállal. Reméljük, hogy ahogy B. nő, kamaszodik, akkor is veszi itt az akadályokat.

A konklúzió az, hogy a kulcs az elfogadó, empatikus, nyitott személyiségű pedagógus, aki szereti a gyerekeket.

Közel tíz éves, harmadik osztályos autista kisfiam beiskolázása természetesen nekünk sem ment zökkenőmentesen.

4 évesen kapta a diagnózist, már akkor tudtam, hogy ez lesz az egyik legnagyobb bürokratikus csatározásunk.  Értelmileg ép, integrálható, bár kommunikáció terén erős lemaradással küzdő kisgyerekről van szó. A helyi iskola természetesen nem kért a gyerekből, az addig az alapító okiratba foglalt, autista gyerekek integrált oktatását gyorsan törölték, elvágva a lehetősét annak, hogy kisfiam azokkal a gyerekekkel járhasson iskolába, akiket az oviból 3 éve ismert. Bár imádja a mostani suliját, ez a mai napig nagy szívfájdalma.

A megye szinte összes állami (akkor még önkormányzati) fenntartású intézményét megkerestük, aki elvileg integrál ép értelmű autista gyerekeket. Sehol sem vállalták a közös munkát vele, így végül mégis egy alapítványi iskolában kötöttünk ki. Nem bánom, nagyon jó helyen van a fiam, el sem tudnám képzelni, hogy máshol tanul.

Az alapítványi iskola viszont fizetős. A lakhelyünk szerinti önkormányzat (cserébe, hogy ellehetetlenítette a gyermek helyben történő oktatását) külön kérésemre, de minden ellenállás nélkül vállalta, hogy kifizetik a tandíjat, arra az időszakra, amíg a helyi iskolának még ők a fenntartói. Ez 2012 nyarán történt, 2013. 01.01.-től az iskolák a KLIK fenntartása alá kerültek, így mindössze 4 havi tandíjat vállaltak át tőlünk a hatóságok.

A második osztály elején egy jogász ismerős (Bundáskenyér) segítségével, már a KLIK lakhely szerint illetékes tankerület vezetőjének küldtem a tandíj átvállalásával kapcsolatos kérelmemet. Majd két hónapig tartó levelezés kezdődött meg, ami teljesen eredménytelenül zárult. Az ügyintézőn tanácstalan volt a témában, de jó szándékú. A kollégája, akitől segítséget kért az ügyünkben, arra való hivatkozással, hogy a hatályos jogszabályokba nincs konkrétan leírva a mi esetünkre vonatkozó tennivaló, elutasította a kérvényünket. Az ügyintézőnk által javasolt méltányossági alapon történő támogatás lehetőségét elvetette. Elég csúnya dolgok is előkerültek ebben a levelezésben, például az, hogy nem vagyok köteles alapítványi iskolába vinni a gyerekem, igaz, ingyenes, államit nem tud ajánlani, mert sehol sincs a gyermekemnek hely. Több szakértői véleményt is csatoltam arról, hogy az autizmusban jártas szakemberek szerint a fiam a jelenlegi, nem állami fenntartású iskolában ideális helyen van, fejlődése kiegyensúlyozott, nem javasolják másik intézményben történő oktatást. Az általános iskola második tanévét így mindenféle hivatalos anyagi segítség nélkül csináltuk végig. Mindazok ellenére, hogy a fogyatékkal élő fiamnak joga van az ingyenes oktatáshoz.

A harmadik osztály elején, idén szeptemberben ismét küldtem egy kérvényt a helyileg illetékes KLIK-nek, melyben –ismét- hivatkozva az ingyenes oktatáshoz való jogra, kértem a teljes 2014/2015-ös tanévre a tandíj átvállalását. Már rögtön az elején csatoltam a tanulási képességeket vizsgáló bizottság friss iskola kijelölési határozatát arról, hogy a jelenlegi intézményben kell folytatni a fiam oktatását. Nagyon sokáig, 5-6 hétig semmiféle válasz nem érkezett, így telefonon is keresni kezdtük a tankerületet. Nem az előző évben megismert ügyintézőhöz kerültünk, elnézést kértek, amiért nem küldtek értesítést, de a kérvényünket kézhezvétel után néhány nappal továbbították az országos központba, Budapestre. Ott pedig természetesen sokkal hosszadalmasabb az ügyintézés, szóval vártunk tovább türelmesen.

Novemberben kaptam a helyi tankerület ügyintézőjétől egy kétsoros e-mailt arról, hogy a központ pozitívan bírálta el a kérvényünket és már fel is vették a kapcsolatot az iskolánkkal a kifizetés részleteiről. Nagy volt az öröm, mert erre tényleg nem számítottunk!

Az iskola és a KLIK között elindult egy többlépcsős adminisztrációs munka: a sulinak be kellett mutatnia a tandíjfizetési szabályzatát és szerződést kellett kötnie a KLIK-kel. December közepén értesítettek, hogy minden papír rendben van és még az idén, 12.31 előtt utalják a fiam teljes évi tandíját.

Nem volt egyszerű, és igazából félsikernek érzem. Azt gondolom, hogy mint annyi mindenben, ebben az ügyben is máshogy, részünkre kedvezőbben is alakulhattak volna a dolgok, ha a második osztály évében beadott kérvényem másik ügyintézőhöz kerül.
Nem vagyok elégedetlen, a mai, elfogadást, toleranciát, türelmet nem ismerő, szegregációt erőltető világunkban könyveljük el ezt az ügyet közös sikernek!

Szerk.: A fórum jogi topicjában segítség kérhető Bundáskenyértől (autizmussal élő gyermeket nevelő jogász anyuka) ill. a cikket író szülőtárstól.
 

Az aggodalom sűrű ködként telepedett a gondolataimra, mikor 4 évvel ezelőtt elkezdtem ovit keresni a kisfiamnak. Tudtam, hogy nehéz lesz már a beiratkozás is. A körzetes óvodánkon kívül mindenhonnan elutasítottak: a saját körzetükből feltöltötték már a helyeket, de különben is kicsi még a fiam, maradjon még egy évet otthon.

Mivel úgy gondoltam, hogy jót tenne a szocializációjának, ha gyerekek közt lehet, ezért kerestem egy kisebb létszámú magánóvodát 1 évre. Találtam is, azonban nem vált be az ötlet, úgyhogy pár hónap után kivettem Z.-t. A következő lépés már a tavaszi beiratkozás volt az állami (körzetes) óvodába. Nagyon meglepődtem, ugyanis az igazgatónő nagyon természetes és nyugodt maradt az autizmus említésekor. Nem kérte, hogy menjünk be „próbanapra” és nem próbált meg kibújni a fiam felvétele alól (mint az összes többi kerületi óvoda). Ezután személyesen is tudtam beszélni az óvónőkkel, akik nagyon kedvesek voltak és érdeklődőek. Megbeszéltük, hogy mi lesz Z. jele az oviban (ugyanaz, ami a magánoviban is volt: pöttyös gomba). 

Az egyik óvónőnek már volt tapasztalata autizmussal élő gyermekkel, a másiknak még nem, de mindketten nagyon nyitottan álltak a fiamhoz. (Később kiderült, hogy ők jelentkeztek maguktól, mikor az óvodai értekezleten szóba került, hogy ki vállalná a Z.-t.)

Kijöttek hozzánk látogatóba, hogy megismerkedjenek Z.-val. Hoztak neki ajándékba egy nagyon aranyos katicát, amit az ovisokkal készítettek Z.-nak. Z. éppen a röptetős korszakában volt, úgyhogy azonnal „szárnyaira bocsájtotta” a katicát, amitől kissé ideges lettem, hogy nem épp a legjobb indítás, hogy dobál… De az óvónénik nem mutatták, hogy meglepődtek. Mondták, hogy a katica miért ne repülhetne? Azért van szárnya… Ekkor már kezdtem megnyugodni, hogy jó helyen lesz Z.

Mivel tudtam, hogy Z. kommunikációs és szociális elmaradása szükségessé teszi, hogy mindig legyen mögötte segítő, ezért kérvényeztem az önkormányzatnál és az óvodavezetőnél egy gyógypedagógiai asszisztens felvételét. Az engedélyezési procedúra miatt a felvétel kissé elhúzódott, de novemberre sikerült felvenni asszisztenst. Az óvoda vezetőjének a szakmai hozzáértése folytán olyan segítőt sikerült találni, aki nem csak gyógypedagógiai asszisztens, hanem végzős óvópedagógus hallgató is volt. Persze nem csak a bizonyítványok számítanak, hanem a személyiség: hatalmas szerencsénkre Anita nyitott és barátságos, kedves természetű. Mindez az óvónők tapasztalatával, végtelen profizmusával a lehető legjobb esélyeket teremtette Z.-nak az inkluzív neveléshez.

Ezután következett az a 3 év az oviban, ami azt hiszem, autis életünk egyetlen nyugodt szakasza volt.

Z. 4 évesen került a nagycsoportosok közé. Vele együtt még néhány 3-4 évest vettek fel ebbe a csoportba, tehát a gyerekek többsége nagycsoportos volt. A nagylányok felkarolták Z.-t és olyan aranyosan és hatékonyan foglalkoztak vele, hogy az többet ért, mint bármilyen autizmus specifikus fejlesztőóra. Z. a csoportba kerülése előtt kezdett el aktívan beszélni. Jellemzően csak szavakban, illetve kompletten megjegyzett és a megfelelő helyzetben adekvátan alkalmazott mondatokban kommunikált, nagyon sokat echolált azonnal ill. késleltetve, de már legalább elhagyhattuk a PECS-et, meg tudta magát értetni verbálisan is. Ezért aztán az óvodába PECS-et már nem vittünk be, viszont rengeteg eszközünket használták bent. Kezdetnek vittünk be napirendet, leszedős időmérőt, egyszerű szabályoldalakat. Később itthon bevezettük a hetirendet (naptárt), ebből is adtunk be egy példányt az oviba. Az ovi utolsó évében jutott el Z. arra a szintre, hogy be tudtunk vele vezetni egy jutalmazási módszert, ehhez is adtunk be eszközt. Az otthon, beszédfejlesztéshez használt naplónkhoz Anita naponta rengeteg képet készített. Az óvoda 3 éve alatt a pedagógusoknak többször volt módja autizmus témájú előadásokon részt venni (a korábbi képzéseiken túl) és éltek is a lehetőséggel, így nem csak a mi eszközeinket ismerték meg, hanem általánosságban is jól felkészültek az autizmussal élő gyerekek integrációjára.

Az óvodai csoport átlagos mértékben nagy létszámú volt, az óvoda pedig 8 csoportos, összességében ezért az óvoda kertjében elég sok gyerek volt az udvari játék idején. Nem tudtam, hogy fogja Z. kibírni az ezzel járó nyüzsit és zajt, de az óvónők ezt a problémát is pikk-pakk megoldották. Az óvodának összesen 3 udvara van, a nagy épület előtt van a nagyobbik kert mászókával, homokozókkal, a nagy és a hátsó épület között egy kisebb udvar rugós játékkal, műanyag játékokkal (pl. mászó alagút), a hátsó épület mögött pedig egy egész pici kertrész csúszdával.  Az óvónők, ill. Anita eleinte erre a pici udvarra vitték Z.-t, ahol max. 1-2 gyerek volt és játszhatott akár egyedül is a csúszdán. (Elég stresszes lehetett neki a nagy létszámú csoport eleinte, mert udvari időben az első 1-2 hónapban csak faleveleket csúszdáztatott és hóeséskor a bokrokat rázogatták, hógolyóztak, ez megnyugtatta.) Pár hónap után, de még a tél folyamán Z. előre merészkedett a középső udvarra, ahol egyszerre általában 2-3 ovis csoport volt kint. Itt már lehetett csatlakozni közös hógolyózáshoz is. Még tartott a havas idő, mikor Z.  egyszer magától, ragaszkodva a saját csoportjához, kiment a nagy udvarra. Onnantól kezdve már mindig azon az udvaron játszott.

A csoportszoba egy viszonylag kicsi, de praktikus elrendezésű helyiség. Auti szempontok szerint jól strukturált tér, védett zugokkal. A tevékenységek helye jól elkülönült.  A napi kezdeményezésekből persze több is volt, ami Z.-nak nem ment. Ilyenek voltak a beszélgetős, dalos foglalkozások és sok segítséget igényelt a kézműveskedés során is. Viszont nagy kedvence volt minden mozgásos játék, torna, becsatlakozott vonatozásba, autózásba.  Nem tudom, hogy az óvodákban mennyire szokványos, de számomra nagyon különlegesnek tűnt, hogy sokat főztek, sütöttek a gyerekekkel, voltak rendszeresen hangszeres foglalkozások és vetítős, bábozós délelőttök is. Szerintem ezek fejlesztő hatása még akkor is óriási, ha a fiam többnyire kevéssé vett is részt ezekben, inkább kívülről figyelte. Rengeteg szervezett program is volt az oviban, előadások, zenés programok, egyszer még ugrálóvár is volt. Mivel a fiam hangérzékeny, ezért neki ezek a programok nagy kihívást jelentettek. Szerencsére ott volt mögötte Anita, aki ha érezte, hogy Z. nem bírja tovább, akkor bevitte a nyugis csoportszobába.

Számomra az óvodai évek alatt a legfontosabb fejlesztési cél az volt, hogy Z. rendkívül szűk étkezési repertoárját bővítsük és próbáljuk meg átszoktatni a pépes ételekről a darabosra. Az első óvodai évben a gyerekek kihívásnak tekintették ezt a problémát és addig biztatták Z.-t, míg meg merte kóstolni a leveseket. Ezt a teljesítményt hangos üdvrivalgással és tapsolással díjazták.  A kortárs minta, az egyértelmű pozitív visszajelzés, Anita és az óvónők kitartó munkája eredményeként az óvoda végére eljutottunk odáig, hogy Z. a legtöbb levesből már értékelhető mennyiséget fogyasztott és hajlandó volt megkóstolni a darabos ételeket is.

Az SNI gyerekeknek lehetőségük van rá, hogy 6 évesen még maradhassanak az óvodában 1 évet. Ehhez csak az óvoda vezetőjének a nyilatkozata szükséges, ha a szülő szeretné, hogy a gyermek maradjon. Mi éltünk a lehetőséggel és bár egyre nehezebb lett lépést tartani a csoporttal (hiszen ők már komplett színdarabokat tanultak, mikor az enyém még a tőmondatokkal küzdött), de volt értelme, ebben az évben is rengeteget fejlődött Z. 7 éves korára jutott el arra a szintre, hogy már együtt tudott volna enni a többiekkel az oviban. Végre mondatokban beszél, még ha nyelvtanilag hibás is, és a kézműveskedésben, rajzolásban is már sikeresebb. Szerettük volna, ha maradhat a támogató, befogadó és neurotipikus mintát adó közegben, hiszen elviekben a törvény lehetőséget ad arra, hogy SNI gyerek 8 éves koráig óvodás lehessen. Z. csoportja nagycsoporttá vált, 1 gyermek ment csak iskolába, az összes többi 6 éves nagycsoportos lett. Z. kicsi és sovány, nem nagyobb, mint a többiek, fizikailag nem lógott volna ki a többiek közül. Felvetettük ezt a kérésünket az óvónőknek és az igazgatónőnek, akik felhívták a figyelmünket arra, hogy egy 7 éves gyereknek már el kell kezdeni az iskolai ismeretanyagot bevezetni, ennek most van itt az ideje, nem később. Ebből a szempontból szerintük helyesebb lenne a gyermeket beiskolázni. Viszont ők is tudták, nem kellett különösebben ecsetelni, hogy a beiskolázás nem lesz egyszerű, mivel a szegregált csoporton kívüli lehetőségek enyhén szólva szűkösek. Abban egyetértettünk, hogy ha szegregált csoportba kerül, akkor az addigi integrációra fordított munka elvész, mintha nem is lett volna. Így aztán beleegyeztek abba, hogy fogadják további egy évre a gyereket, ha a 3/2-es szakértői bizottság ezt engedélyezi.

Nem engedélyezte.

Szeretnék köszönetet mondani a 3 felhőtlen évünkért a Bóbita Óvoda (akkori) dolgozóinak:

  • Az igazgatónőnek, Csákváriné Erzsikének, akinek a befogadó és elfogadó, konstruktív személyisége minden óvodavezető számára példa lehet,
  • Az óvónőknek, Lelt Évának és Litvák Ilonának a kedves, barátságos, együttműködő és hihetetlenül professzionális munkájáért,
  • Kincses Anitának a humoráért, a támogatásért és minden egyébért, amit ezen keretek közt nem tudnék felsorolni,
  • Az óvoda többi óvónőjének, főleg a Csillag csoport óvónénijeinek, ahol Z. sokat vendégeskedett,
  • A dadusoknak, akik szintén szeretettel fordultak Z. felé.

Az itt eltöltött három év megmutatta, hogy lehet inkluzív nevelést megvalósítani egy állami-önkormányzati intézményben is.  Ehhez azonban nem csak a nyitott, empatikus és lelkes pedagógusokra van szükség.  A fenntartók együttműködése nélkül az inkluzív nevelés tárgyi és személyi feltételei nem tudnak megvalósulni. Szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy az integráló óvodai ellátás területén érzékelhető fejlődés, azonban rendkívül kevés a szegregált óvodai csoport, az általános iskolák többsége pedig továbbra sincs felkészülve az autizmussal élő gyermekek ellátására. Országosan megoldatlan az ép értelmű autista tanulók inkluzív és szegregált oktatása is, de még az értelmileg sérült tanulók sem kapnak minden gyógypedagógiai intézményben szakszerű nevelést.

Közös érdekünk, hogy a fogyatékkal élő gyermekek a lehető legmagasabb önállósági szintre jussanak el, ehhez pedig nélkülözhetetlen az autizmus-specifikus megközelítés minden intézménytípusban.  A tárgyi és személyi feltételek biztosítása pedig a fenntartó feladata.

Három gyereket terveztünk a férjemmel, L. a legidősebb. Két évvel később született a húga és újabb két évvel később az öccse. Sorsszerű volt, hogy így bejött minden tervünk a gyerekvállalás terén. Ha csak fél évvel későbbre terveztük volna a harmadik gyermeket, lehet, csak kétgyerekes család lennénk, és nem három.
 
L. három éves koráig egy életvidám, mosolygós kisfiú volt. Úgy tudott kacagni, hogy gurult a nevetéstől. Szeretett velem játszani, érdekelte a világ, nyugodt és átlagos életünk volt akkoriban. Már másfél éves korában szavakat mondott, tudta a színeket, két évesen a teljes ábécét megtanulta egy kis beszélő játéktelefonnal. Rettentően büszkék voltunk rá. Voltak problémák, de hát melyik kisgyereknél nincsenek. 
 
Három és fél éves volt, mikor kezdett megváltozni. Egyre többször bebújt a szekrénybe egyedül, nem jött játszani, nem evett úgy, mint régen. A húga másfél éves volt, mikor láttuk, hogy már megelőzi a bátyját mind kommunikációs, mind szocializációs téren. 
 
Ekkoriban fél évre átköltöztünk édesanyámhoz, mivel átépítettük a házunkat. Őszre vártuk a harmadik gyermekünket, kellett a tetőtér beépítés, hogy elférjünk. Ez az időszak nagyon megviselte L.-t. Itt jöttek elő igazán a gondok. 
 
Nagynéném védőnő, ő hozta fel először az autizmust. Eleinte nagyon tagadtunk, ellenálltunk. Ebben az ellenállásban a helyi védőnő és háziorvos is segített. „Ugyan hogy lehetne autista, hiszen beszél.” Végül anyósom hozta a megoldást, asperger szindróma. Mikor augusztusban bejutottunk a Bethesdába, én már biztos voltam az autizmusban. Egy órás vizsgálat után megkaptuk a diagnózist.
 
Nagyot változott a világ körülöttünk. A kisebbik fiammal 8 hónapos terhesen, az átépítés közepén, L épp ovikezdés előtt. És akkor beüt az autizmus. Minden reggel és este úgy keltem fel, hogy ez a szó visszhangzott a fejemben, aspeger szindróma. Van egy asperger szindrómás fiam. Állandóan elképzelt párbeszédeket folytattam idegenekkel, ismerősökkel, hogy hogyan mondanám el nekik a dolog lényegét. Ez lett a legfontosabb dolog az életemben, állandóan ezen pörgött az agyam. 
 
Szerencsénk volt, hogy bejutottunk egy akkor induló 4 alkalmas Vadaskertes szülőképzésre. Itt kaptam egy alaptudást az autizmusról. Hathetes volt a kisbabám, mikor elkezdtük, minden előadáson ott ringattam a hordozóban. Tudtam, hogy kell valami fejlesztés, de azt nem tudtam, milyen. Végül tsmt tornát kezdtünk el. Máig sajnálom, hogy igazán csak két év múlva kapott rendes autizmus specifikus fejlesztést szakembertől.
 
Én otthon próbáltam fejleszteni. Két évig „dobozoltunk”, ebbe szorítottam bele az otthoni finommotorikus, kognitív és szoc-komm fejlesztést. Idővel a húgával együtt csináltuk a feladatokat, így elmondhattam, hogy mini csoportos foglalkozást tartunk. 
 
Nekem nagyon sokat jelentett, hogy azzal, hogy otthon feladatokat csinálunk, tornázunk, és igyekszem alkalmazni a tanult autizmus specifikus eszközöket, úgy érezhetem, hogy teszek valamit a gyerekemért. Láttam, hogy ezek használnak, hogy bár lassan, de fejlődik. 
 
Három éve találtam rá az auti.hura. Rengeteget tanultam az itteni tapasztalt szülőktől és egy új közösségre találtam. Végre nem vagyunk egyedül a problémákkal, örömökkel, van kivel megosztani ezeket. 
 
Eltelt négy év. Már nem kelek és nem fekszem úgy, hogy az asperger szindróma ropog a fejemben. Más, hétköznapi problémákon pörög az agyam. Ugyanúgy rengeteg munka van a fiam autizmusával, de ez mára természetes lett. L újra kinyílt, játszik a tesóival és ismét gurulva kacag az élet vidám dolgain.
 
Szeretek visszanézni az időben, hogy honnan indultunk és meddig jutottunk. Még jobb lenne egy időgép, hogy belenézhessek, megnyugodhassak, hogy a jövőben is minden rendben lesz. De mivel ez nincs, csak tovább dolgozhatok a gyerekért, és bízom benne, hogy ha tovább haladunk a megkezdett úton, akkor a legmesszebb fogunk eljutni, ameddig csak lehetséges. Vagy még annál is tovább…
 
További történeteket olvashatsz itt.
Te hogyan vetted észre? fórumtopichoz kattints ide.