Tizenhat éves, és a lányok kerülik, mint tüzet.
Nem beszél, s ha szólna bárhogy, sincs benne köszönet.
Kenyeret sem vesz a boltban; nem tudja, mi az.
A forró levest, meg se fújja, és nincsen panasz,
ha megégeti száját néha, csak fejét rázza ő,
míg fájdalma csökken annyira, hogy elviselhető.
Százszor hallgatott kazettát nyúz csak szüntelen,
az új dolgokra nem fogékony, s nincs benne türelem;
de sétára, ha indul el, szakadjon bár eső,
ami szándékától visszafogná, nincsen oly erő:
Kivárja, amíg meg nem szánja egy hozzátartozó,
s indulhat végre, az esőbe, vagy irány a metró.
Ha kérdezed, hogy mit szeretne, mindig mutogat:
száját ritkán hagyják el önszántából szavak,
bár utánad mondja, ha kedve van, pár próbálkozás után
a nyelvtörőt, s a mondatot, hogy „Viszlát, kis komám!”
Hogy élete a miénknél mivel lesz nehezebb,
ezt a jövőt mai nap még jósolni sem lehet,
hiszen, míg élünk, lélegzünk, és szívünk dobog,
szolgálni fogjuk őt, amíg a vén Föld forog.
2011. május 12. -
átírva: 2012. április 29.
lira.kimte.hu/blog/fiam-autizmus
Küld be Te is a saját történetedet! Az Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. címen várjuk a beszámolódat.
Köszönjük! :)
