Négy kisgyermek nevelése már önmagában is szép kihívás. Főleg úgy, hogy ez a „megbízatás” még kicsit meg is lett fűszerezve. Az én érintett kisfiam újév napján lett 3 és fél éves. (A nővére 7 éves, március végén lesz 6 a bátyja, az öccse pedig 10 hónapos.)
2 év három hónapos volt Ádám, amikor először vizsgálta meg egy külső szakember. Azért írom így, mert végzettségemet tekintve én szintén gyógypedagógus (is) vagyok, bár a tanulásban akadályozott gyermekek fejlesztése a szakterületem.
A képzésünk során tanultunk az autizmusról is, de legtöbbünknek csak elméleti vagy valamiféle misztikus képe alakult ki erről az egészről. Sőt azt sem sejtettük, hogy sokszor nagyobb és nehezebb csatákat kell megvívniuk a szülőknek azért, hogy megfelelő segítséget kapjanak, mint más SNI gyerekeket nevelőknek (nekik sem egyszerű). A gyakorlataim során találkoztam auti kisfiúkkal is. De csak most értettem meg igazán, hogy azok a tanárok miért nem értek el velük szinte semmit, akiktől nekem is tanulnom kellett volna a szakma rejtélyeit. Most már tudom, hogy az a kisfiú, akiről a vele három éve foglalkozó gyógypedagógusok azt mondták, hogy jó ha ötös számkörben tud számolni, és szinte sosem szólal meg- miért beszélgetett velem (Ő kezdeményezett) és miért volt képes nagy számok és sok szám közötti helyes összefüggések meglátására. Vizuálisan segítettem, motiváltam és jutalmaztam…akkor még ösztönösen. Míg, akiktől nekem is tanulnom kellett volna, mellé ültették a gyógypedagógiai asszisztenst, színezőket tettek elé éveken át és szinte észre sem vették, hogy csendben ott ül, míg a többi 8-10 gyerekkel foglalkoztak.
Kicsit hosszúra sikerült ez a kitérő, de talán jobban lehet érteni így a dilemmámat. Nekünk mindig azt szajkózták a főiskolán, hogy a szülő gyakran „vak” a saját gyermekével kapcsolatban. És hogy a fejlesztést és az „anyaságot” szét kell választani egymástól. Nem lehetünk egyszerre mindkettő a gyermekünk számára. Nem akartam vak lenni, de nem akartam „túllátni” sem, ha a gyermekeim segítségre szorulnak. Most pedig egyre inkább azt látom, hogy, ha a szülő nem igyekszik mindkét területen helyt állni, hatalmas öngólt rúg.
A lányom is későn kezdett beszélni (2 és fél éves elmúlt, amikor még csak 2-3 saját szava volt), sőt az apukája és a nagypapája is soká szólalt meg először. A legnagyobb fiam pedig már másfél évesen rövid mondatokban beszélt, de olyan pöszén, hogy tolmács kellett hozzá, amíg rá nem állt valakinek a füle.
Itthon, játszótéren nem látszott különbség a középső kisfiamnál sem. Nem tűnt fel, hogy nem érti jól a beszédet, mert a szituációkat viszont jól értette, és azokhoz jól is alkalmazkodott. A lányommal három hónapig jártunk beszédindításra és kiscsoportos tornára Dunakeszin egy alapítványhoz. Aztán elkezdte az óvodát, és pár hónap múlva már egy kis cserfes leányzó lett belőle.
Azt gondoltam, biztos jót tesz Ádámnak is, ha nem csak velem „játszik” okosító-ügyesítő feladatokat. Engem is meglepett, hogy a logopédus hölgyön mennyire átnézett, mindenre megpróbált felmászni, szanaszét dobálta a játékokat, szaladt egyik polctól a másikig, nem értette a tiltást, nem értette az egyszerű utasításokat sem a beszédfelmérése és vizsgálata során. Akkor merült fel először az autizmus, mint lehetséges ok a miértekre. Persze mint mindenki, én is találtam a kisfiamban egy csomó olyan dolgot amire azt mondják, olyat egy esőmanó soha sem csinál. De sajnos sok olyat is, ami pedig egyértelműen arra utalt. Miután kifizettem a felmérés árát, és a logopédus közölte, hogy Ő nem tud mit kezdeni a kisfiammal, mert nem utánoz és nem hozható feladathelyzetbe, egyedül maradtam a kétségeimmel. Elkezdtem még intenzívebben foglalkozni Ádámmal, ami nagy pocakkal és még két nagyobb gyerek mellett eléggé kiszívta az energiáim. Elkezdtünk TSMT-zni is. A BHRG felmérésén csak a kifejező beszéd elmaradását állapították meg, a többi terület normál fejlődésmenetűnek látszott. Eleinte a torna mellett még látványosabban fejlődött. Egyszer-egyszer mondott is egy szót, ami mindenki előtt felcsillantotta a reményt. Akkoriban a szakemberek is „csak lustának” tartották. Aztán amikor megszületett a kistesó is, néha úgy éreztem, képtelen vagyok mindenhol helyt állni. Úgy tűnt a torna sem hoz már újabb továbblépést. A szobatisztaságban is folyton visszaesett. Az óvodakezdés szempontjából pedig az nagyon fontos lett volna. Ez máig problémás.
Októberben mi is megpróbálkoztunk egy magánovival, mert ott nem volt követelmény a szobatisztaság. Egy hétig jártunk közösen oviba. Aztán kiderült, hogy az ötfős kis csoportnak az óvó nénije megijedt, és nem meri vállalni a feladatot. Pedig azon kívül semmi probléma nem volt Ádámmal, hogy az étkezésekhez nem akart leülni az asztalhoz és ragaszkodott a kis kalapjához. Bomlasztotta volna a már kialakult rendet…az óvónő nem tudta volna a gyerekeknek elmagyarázni, nekik miért kell az asztalhoz ülni, ha másnak nem. Pedig Ádám megtanítható lett volna arra is. Mert azóta is jár gyerekek közé, az önkormányzat gyermekfelügyeletére, ahol két szuper dajka vigyáz néhány szinte állandó gyerekre. Ők le tudták ültetni, sőt még gyakran a foglalkozásokba is sikerült bevonniuk a kisfiamat. Járunk Csiribiri tornázni is egy hatalmas táncterembe, ahol odáig van az óriási tükörfalért, és a gyerekekkel is jól kijön. Hozzá teszem a gyerekek teljesen természetesnek vették mindenhol Ádámot úgy, ahogy van. Végül végre eljutottunk a Vadaskertbe. És Ádám is megkapta a munkadiagnózist – minden kritériumnak megfelelne, hogy megkaphassa most az autizmus diagnózist, de még várjunk vele, mert még kicsi, így a papíron ez áll : Nem meghatározott pervazív (átfogó) fejlődési zavar, egy év múlva felülvizsgálat. A Madarász Gyermekpszihiátriáján is azt mondták, sajnos nekik sincs kétségük a diagnózis felől: Autizmus. Igen, mindenki boldog lenne, ha egy év múlva már nem lenne helyénvaló a diagnózis. De túlzottan ne reménykedjek, mert erre az esély szinte nulla. Azt is elmondták, hogy ha már járunk a Vadaskertbe, a kisfiam ott a legjobb kezekben van, a Madarászban nem tudják olyan jól segíteni a fejlődésben. De évente, félévente szívesen látják újra, mert ők így igazán objektíven látják és dokumentálják a fejlődéseket, változásokat. Mert szerencsére abban mindenki egyet ért, hogy jól fejleszthető, jó képességű kis ember. December 19. óta PECS-elünk, és már most rengeteg pozitív változást tapasztaltunk Ádámnál.
Közben árgus szemekkel figyelem a legkisebb fiam, aki most tíz hónapos. Szerencsére nem látok olyan különbségeket, mint amilyeneket visszagondolva észre lehetett venni Ádámnál már csecsemőkorban is.
Olyan sok örömet adnak a gyermekek. Mindegyikük egy-egy sajátságos kis csoda. Minden gyermeket csak szeretettel lehet tanítani. És szerintem a gyerekek is csak attól tanulnak bármit is, akit ők is szeretnek.
A Vadaskerti szülőtréningek nekem is sokat adtak, sőt a férjem látásmódján is sokat változtattak. Nem csak Ádámmal, hanem a többi gyermekünkkel kapcsolatban is. Most már tudom, hogy mi tudjuk legjobban fejleszteni, alakítani gyermekünket, mert gyakran a vele foglalkozó "szakemberek" kevesebbet tudnak az autizmusról, mint mi. Bár a lehetőség adott, mégis kevés az olyan elszánt gyógypedagógus, aki ilyenformán is hajlandó még tanulni, átértékelni az eddigi munkáját azért a néhány különleges kisgyerekért, akit munkája során hozzá küldtek.
A családról, gyerekekről (más gyermekeiről is) alkotott képemet nagyban átformálta Ádám érkezése. Tudom, hogy még sok kihívás vár ránk. Mégsem érzem úgy, hogy emiatt fel kellene adni az álmaimat. Csak más úton kell haladnunk. Úgy érzem, egyrészt jó, hogy anya, tanító és gyógypedagógus is vagyok egyben. Ugyanakkor nehéz is, mert varázsló viszont nem vagyok. Pedig a környezetemben is sokan tőlem várják a csodát.
Sokat segítenek a pedagógiai háttérismeretek, de sokszor az ösztön sokkal jobban segített egy adott helyzetben. Persze a hosszú és rövid távú célok eléréséhez és kitűzéséhez is, fontos a tudatosság. Amikor elhatároztam, hogy gyógypedagógiát fogok tanulni, még nem voltak saját gyermekeim. Egyszerűen szerettem volna olyan speciális módszereket tanulni, ami segíthet a normál tartományba eső nehezen tanuló gyerekekkel való foglalkozásban is. Érintett szülőként pedig ez a vágy tovább mélyült, és kiegészült.
Küld be Te is a saját történetedet! Az Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. címen várjuk a beszámolódat.
Köszönjük! :)
