Az alábbi írást a "Meséld el a történetedet" felhívásunkra kaptuk olvasónktól. A szereplők nevét és a helyszínek megnevezését megváltoztattuk. A történet sajnos tipikus, együtt érzünk a posztolóval.

 

A kisfiam 3 évesen bekerült egy óvodába. (Előtte járt bölcsibe.) Eleinte nem volt semmi gond, de kb. 2-3 hónap után az egyik óvó néni jelezte, hogy kisfiam nem hajlandó neki köszönni, hiába kéri. (A szemem láttára lefogta a gyerekem karját és azt mondta neki, hogy márpedig addig nem mész be a terembe, amíg nem mondod hogy „csókolom X néni”!) Illetve nem emeli a kezét futás közben. Az óvónő javasolta, hogy vigyük pszichológushoz.  Addig-addig lett „cseszegetve” ez a szerencsétlen gyerek, hogy elkezdte tépkedni a bőrt az ujjain, illetve egy szót sem szólt. Ez azért rossz, mert már 20 hónapos kora óta 4 szavas mondatokban beszélt. Természetesen 1 év után kivettem az oviból és átvittem egy másikba. 4 és fél éves korában hagyta abba a bőr tépkedését. A jelenlegi oviban azt mondták, hogy nem beszél, illetve nem játszik együtt a többi gyerekkel, vigyem a nevtanba pszichológushoz. Másfél évig jártunk oda, mikor azt mondta a pszichológus, hogy nézze meg egy gyermekpszichiáter, mert ő már „nem tud vele mit kezdeni”. A pszichiáter kérte, töltsük ki az autizmussal kapcsolatos 46 oldalas kérdőívet, mondtam oké, én is kitöltöm, illetve kitöltetem az óvónőkkel is, hogy lássák, mennyire eltérően viselkedik a fiam itthon meg az oviban. A kitöltött kérdőív alapján, a pszichiáter sem tudta eldönteni, szerinte nem autista, de menjük el a gyermekpszichiátriára, ott megmondják a tutit. Tavaly júliusban voltunk ott, 1 hét után sajnos arra a megállapításra jutottak, hogy kisfiam „mégis” enyhe autizmus spektrumzavarral küzd, vagy legalábbis súrolja a határát, illetve nem tudják pontosan, hol helyezkedik el ezen a spektrumon.  A diagnózist 1 évre kaptuk meg és azt mondta a pszichiáter, ha 1 éven belül fel tudom oldani benne ezt a gátlást, félénkséget, szégyenlősséget, akkor visszaveszik a diagnózist. Október hónapban elmentünk a sz.akértői bizottsághoz, ahol kb. 10 percet foglalkozott vele egy pszichológus, és már rögtön kapott is egy kódot. Utána behívott engem és azt mondta, hogy minden feladatot kitűnően megcsinált amit kért tőle, (csak nem szólt hozzá) még egy olyat is, amit szerinte csak a nagyobbak tudnak, de a fiam azt is tudta, amin a pszichológus ledöbbent, erre a fiam elmosolyodott.  

 

A kisfiamnak egy barátja van az oviban, egy kislány, akivel együtt játszik, beszélgetnek, a kislány többször aludt már nálunk, illetve a kisfiam náluk és semmi baj nem volt, csak annyi hogy egyikük sem akar hazamenni a saját otthonába. (mint akik összenőttek) Illetve még egy kisfiú van az oviban, akivel szeret játszani, azért mert az a kisfiú szerinte nagyon okos. (3 éves és tud olvasni.) A kisfiammal csináltattak IQ tesztet 4 éves korában ami 118-as lett. Nagyon intelligensnek tartom a kisfiamat, nagyon tájékozott, nagyon szépen és választékosan beszél, nagyon jól kijön a szüleimmel, többször alszik ott. Az óvó nénijének megengedi, meg a szüleimnek, hogy megpuszilják, nagyon szereti a fejlesztőpedagógusát, a logopédust, az óvó néni szerint már első alkalommal „lepacsizott” az úszómesterrel, mert hogy úszni jár a többi nagycsoportos társával és állítólag ő a legjobb. (De ez kevés, még több emberrel kell beszélgetnie.) 1 éve nyüstöl azzal, hogy szeretne zongorázni, illetve angolul tanulni. Már ritkán játszunk „gyerekes” dolgokat itthon, mint például autózás, inkább az okos telefonok érdeklik, (saját maga tölt le logikai játékokat és tök jól használja őket) illetve word formázások excel tábla létrehozásában nagyon jó. Tavaly érdeklődési köre a Trianon volt, Magyarország 3 részre szakadása, kik vették el és miért, bolygók naprendszer, ősrobbanás, bermuda háromszög. Nagyon jó a matematikában, imád feladatlapokat kitölteni. Kb. féléve már inkább a szellemvilág, boszorkányság, ezotéria, előző élet a téma→ engem is ez érdekel, gondolom ezért érdekli őt is. Rendszeresen részt vesz velem vezetett meditációban, illetve szeretne megtanulni jógázni és érdekli az aikido, zene, tánc. Kevésbé szeret focizni, viszont óriási türelme van a gyöngyfűzéshez, illetve a horgászathoz. Mellesleg, lehet, hogy nem emeli a kezét futás közben, de 2015-ben egy céges futóversenyen lefutott velem 3 km-t.

 

Most 7 éves lesz júliusban, menni fog iskolába. Sajnálattal tapasztaltam, hogy a kerületünkben a 24 iskolából 2 fogadja, akiknek benne van az alapító okiratukban az autizmus, vagyis nem akarják fogadni egyikben sem, mert hogy nincsenek kiképezve a pedagógusok, nem tudják hogy kell tanítani egy autistát, mert ezt csak jól betette nekik az önkormányzat az alapító okiratba, de semmi segítséget nem kaptak hozzá illetve 30-32 főből áll egy osztály, ami biztosan nagyon rossz lenne a kisfiamnak, hozzátették természetesen fölveszik ha nagyon muszáj, de higgyem el hogy nem lesz jó a gyerekemnek. (Pedig az egyik zenei iskola és a kisfiam azt választaná szívesen.) Ők ezt a problémát már többször jelezték, de semmi eredményt nem értek el vele és azt kérték, hogy én is, mint szülő járjak közben. A körzeti iskolát is megnéztem, de nekik nem szerepel az okiratukban az autizmus, de ha „együttműködő” a gyermekem, akkor „bevállalják”, „csak nem kell hangoztatni”. 

 

Kép: Chiara Vitelozzi Fotografie Flickr

 

Mondanom sem kell, hogy teljes mértékben fel vagyok háborodva, ami a „kedves” X nénitől kezdve keresztülmentünk/megyünk napjainkig!

 

Ezek szerint ezek az iskolák jól felveszik a támogatást a nagy semmire, meg tök jól elutasítanak! És én most mégis mit csináljak, menjek be az önkormányzatba és borítsam rá az asztalt a polgármesterünkre? Vagy kezdjem inkább az emberi erőforrásoknál? Már elnézést kérek ha modortalannak tűnnék…

 

Az óvónők szerint, nem mehet speciális iskolába, mert nagyon jó értelmi képességekkel rendelkezik, szerintük is baj ha sok gyerek van egy osztályban, de ha biztosítanának mellé egy ped. asszisztenst, / gyógypedagógust akkor semmi baj nem lenne vele.

 

Szerintem a fiam nem is biztos hogy autista…lehet, hogy mutista (ezt jobban el tudom képzelni, mert megválogatja, hogy kivel áll szóba idegenektől nem fogad el semmit, nincsenek dühkitörései, teljesen nyugodt, kiegyensúlyozott gyerek, csak félénksége miatt nem mindenkivel áll szóba) de lehet, hogy a kettő ugyanaz, sajnos nem tudom, mert semmilyen segítséget nem kaptam, egyedül itt a jelenlegi oviba foglalkoztak vele. Elvesztegettem másfél évet a nevtanban, ami ….. sem ért, ismét elnézést kérek. Én a kútfejemből amit gondolok, érzek, hogy a fiamnak egy szocializációs / kommunikációs tréningre lenne szüksége, de miután tavaly még az állásomat is sikerült elveszítenem egy leépítés következtében ezért sajnos nem tudok erre pénzt áldozni illetve értelmes normális szakmai tapasztalattal rendelkező pszichológusra sem. Sajnos a férjem is minimálbért kap (két szakmával és középfokú végzettséggel) és így élünk mi hármasban megy egy macska 24 nm –es lakásban.

 

Szívem szerint egy percig nem tartózkodnék ebben az országban és sajnos a 6 éves gyerekem is ezen az állásponton van: „Anya ha elvégeztem az iskolát én úgy kimegyek külföldre, hogy soha többet nem jövök vissza.”

Én bárhogy is próbálom, nem tudom feldolgozni. Nem tudom pozitívan látni ezt az egészet. Mi még csak 2 évesek múltunk, de már most azt érzem, hogy nehezen megy a szembenézés. Pedig a család támogat, mellettünk állnak, de maga a helyzet, hogy ez így marad. Ha egyedül vagyok mindig csak sírok, ez most nem panaszkodás , csak úgy érzem,ki kell irni magamból vagy ki kell beszélni, de aztán ha ez megtörténik jön az újabb hullámvölgy. Annyi minden kavarog a fejemben, mi lesz az oviban, a nagytesó hogy fogja ezt fogadni később, ha már látványosabb lesz a lemaradás stb. Es a rettegés, hogy a 4 és fél éves lányom ha felnőtt lesz és ha majd szeretne gyereket......

Ez most tudom gyerekesen hangzik, de nagyon nehéz tartani magam, nagyon.

 

Kép: Poe Tatum, Flickr

 

Közben tudom, hogy nekem erősnek kell lennem, nem eshetek össze, van egy gyönyörű családom, és mégis nehéz azt mutatni és úgy élni a mindennapokban hogy ne lássák ezt rajtam.

 

És ami még ránk vár, hogy ezt még elmondani több hivatalos helyen, és a környezetünkben és közben ránézek a gyönyörű fiamra és az a végtelen szeretet amit iránta érzek, áhhh, le se lehet irni, ki sem lehet fejezni. Az összes bizalmam benne van, és érzem tudom hogy meg fogom rázni egyszer magam és csinálni fogjuk.

 

Más lesz az életünk és ezt talán az ember az élete végéig sem fogja tudni úgy igazából feldolgozni.

DE!!! Mindig ott van a de. Hogy mennyire tudok örülni a lányom egészségének, szépségének, hogy a kisfiam bár más és más lesz, de hogy róla is ugyanezt elmondhatom. Hogy nincs kőbe vésve, hogy a négy fal között éljük az életünket, mert még nem is tudom mi vár ránk a jövőben. És ugye a hit és a remény és az anyai őserő, hogy tűzön-vízen átmegyek vele és úgy imádom ahogy van. Annyit mosolyog és nevet és nekem abban a pillanatban hullanak a könnyeim és zokogni tudnék. És azt is tudom, hogy mind hozzáállás kérdése mert annyi jó dolog van az életben és még lesz is. És csodálatos férjem van, és még sorolhatnám...

 

De ez itt marad velünk....

Azt hiszem, hogy én valamelyest tudom, hogy milyen egy autival közös osztályba járni. Az ő szemszögéből nem, de a sajátomból elmondom, hogy milyen volt a négy év, a tanárok hogy álltak hozzá olyan másfél évtizede. 

 

Középiskolában egy nem beszélő, sehogy sem kommunikáló osztálytársam volt. A tanárok egyáltalán nem segítettek neki. Maximum annyiban, hogy évente egyszer hívták ki felelni és akkor igennel és nemmel kellett válaszolnia eldöntendő kérdésekre. Emlékeim szerint ez sem nagyon sikerült. Talán az osztályfőnököm volt, aki figyelt rá jobban. Pl. külön rászólt, hogy dolgozatnál ő is vegyen elő papírt és írjon, ilyesmik. 

 

Négy év alatt egy olyan szituációban szólalt meg egyszer, amikor épp az osztály legmenőbb sráca keményen beszólt egy oszt.társunknak. Valamiért viccesnek tartotta az auti osztálytársunk és elkezdett hangosan nevetni és mondott azt hiszem annyit, hogy "xy te hülye vagy". De amit mondott, az ismétlés volt. Ezt mondta a kötekedõ srác a másik fiúnak.Nagyon megjegyeztem, mert sose hallottuk a hangját! Nem megbántani akart.

 

A gond az, hogy minket nem készítettek fel arra, hogy hogy kellene felé nyitnunk, hogy mi pontosan az állapota. Néha látszott, hogy meg van merevedve a félelemtől, senkire nem nézett. Az, hogy kibírta a négy évet, szerintem csoda. Sosem láttuk enni, inni. Nagyon ritkán nézett bármerre is. Szó szerint semmit nem csinált, csak a padot nézte.

 

Nem tudom, hogy most mennyire általános, hogy az integrált osztályokban mennyire világosítják fel a többi gyereket, szülőt. Ez mindenképpen fontos lenne. Mi a véleményetek? Szerintem az osztálytársam nagyon szélsőséges eset volt és nem azért, mert nem beszélt, hanem, mert semmilyen kapcsolata nem volt a külvilággal. Egyébként egyedül járt be a suliba, szóval biztos, hogy értelmileg rendben volt.

 

Egyébként nekem semleges érzelmeim voltak vele kapcsolatban. Nem vettük észre őt, nem is próbáltunk nyitni felé. Mellé mindenképp kellett volna egy segítő, de a tanárok sem nagyon vették észre. Hogy mennyit fejlődött a négy év alatt...? Szerintem nem sokat.