Három gyereket nevelek, a két szélső fiú, a középső lány. Örültem, hogy így alakult, hiszen sokat hallottam, hogy a középső gyereknek mennyivel nehezebb, gondoltam, ha ő az egyedüli kislány, akkor emiatt majd rá több és másabb figyelem jut. Aztán kiderült, hogy nem a szokásos szendvicsgyerek problémákkal kell megküzdenünk, hiszen a legidősebb fiunk autizmus diagnózist kapott négy évesen. A lányom akkor volt két éves, a kisebb fiam akkor született.
És akkor hirtelen mindent újra kellett tervezni. Természetes, hogy egy évig ezzel keltem, ezzel feküdtem, van egy autista fiam, mi lesz most, merre tovább. A másik két gyerek gondolatban is kevesebb figyelmet kapott, hiszen ők fejlődnek szépen maguktól is. Minden, amit eltervezetem korábban, amitől tartottam, amire felkészültem érvényét vesztette.
Figyelem a lányom és látom, mennyivel másabb, néha nehezebb a sorsa, mint egy olyan gyereknek, akinek nincs autista testvére. Egészen máshogy nő fel, mint ahol nincs ilyen gond. És hiába látom és próbálom kompenzálni, nem menthetem meg a sorsától. Hozza a puttonyt, amit mindenki cipel magával, csak neki az a plusz terhe, hogy autista a testvére. Ennek lesz pozitív hozadéka az életében, lesz negatív is. De magamtól és a családjától nem "menthetem" meg. Igyekszem segíteni, ahogy tudom, de a korlátok engem is kötnek.
És hogy miben más az élete… Neki négy évesen olyan felelőssége volt, ami másnak elképzelhetetlen. Négy évesen, mikor én a kis totyogóssal lemaradtam hátul a sétánál, akkor ő szaladt a fiam után, hogy elkapja az utca végén. Mikor én a picivel fizettem a kasszánál, akkor ő teperte le a nagyot, hogy ne fusson ki a boltból. Máig nagyon komolyan veszi ezt a dolgot, motivációkat talál ki a bátyjának, segít tanítani neki dolgokat, pl a törülközésre ő tanította meg, mert vele mókásabb ilyet tanulni, mint velem.
De ez kihat a kapcsolataira is. Mert megszokta, hogy ő irányít, hogy neki felelőssége van és az ebből eredő irányító viselkedését nem nézik jó szemmel a többiek az oviban. Vagy azt is megszokta, hogy ha viccesen mókázik, akkor L. gurul a nevetéstől, de ami egy autinak vicces, az nem biztos, hogy bejön másoknak. Ezeket hat évesen még nehéz külön választani.
Arról is írhatnék, milyen igazságtalanságok érik a tesója miatt. Milyen nehéz, hogy sokszor rászólunk olyanért, amiről amúgy nem tehet, ami másik gyereket nem borítana ki. Mikor könnyebb, ha ő enged, mintha a tesóját hergelnénk bele valamibe. Mikor mindig neki kell az okosabbnak lenni.
Fáj a szívem érte, ha látom, ahogy a kis hatéves vállán két oldalt ül a gyermeki és a felelősségteljes énje. Az egyik azt kiabálja, szaladj te is a tesóid után, anya ott kurjongat, hogy mindenkit összetereljen, mert indultok, de te csak fuss a többiekkel. A felelősségtudata meg azt suttogja, maradj itt, segíts anyának. Minden ott van a pillantásában, ahogy rám néz. Legszívesebben én magam mondanám, hogy fuss te is, hiszen csak hat éves vagy, majd összeszedlek hármótokat valahogy. Aztán mégis csak kicsúszik a számon, hogy ennél lehetne több eszed is…
Egy gyerek nevelése sokszor ösztönös, de egy autival muszáj tudatosnak lenni. És nincs ez másként a testvérénél sem. Muszáj, hogy néha felé billenjen a mérleg, hogy néha neki legyen igaza, hogy néha csak ő legyen a központban. Hogy néha csak ő járjon a gondolataimban. És kell, hogy engedjem futni a többiekkel, akkor is, ha emiatt 5 perccel később indulunk.
Csak az tudja, milyen nehéz ezt a mérleget egyensúlyban tartani, aki maga is ezzel küzd.
Nem tudom megmenteni a lányomat attól, hogy ebben a családban nőjön fel és megélje mind a nehézségeket, mind a vidám dolgokat. Mindenki viszi a hátán a puttonyát, viszi ő is. De hiszem, hogy ebből a puttonyból ered az, hogy annyira toleráns másokkal, hogy segíti a gyengébb társait, hogy felelősségteljes lesz felnőttként is és már most büszke vagyok rá emiatt. És tudom, hogy minden nehézség ellenére boldog ebben a családban.
Cikk a témában: Beszámoló a Tesó S tréningről
Javasolt szakirodalom:
