Elmegyek a lányomért az iskolába, szorosan átölel, majd a fülembe sikít... Autizmussal él - én meg ővele.
Szóval magához szorít, mert örül nekem és sikít, hogy kiadja a feszültséget. Összeszedem helyette a házi feladatot, a tolltartóját, az uzsonnás dobozt, közben váltok pár szót a tanítónénivel... Összeszedem és kidobom a használt papírzsepiket és a kiürült szívószálas tejes dobozt... Ráadom az utcai cipőt, megfogom a kabátot, a sapkát, sálat és Zivatarlánykám kezét... Már indulhatunk is le a lépcsőn, közben rángat és sikít. Mindenki minket néz, izzadok rendesen. Ebédlőbe már csak én megyek az ételhordóért, gyermek kint vár az ajtó előtt, a szatyroknál, mert ott nem sikít. Ráadom a kabátot, sapkát, sálat. Megyünk a buszmegállóba és várunk, jön a busz felszállunk, fogni kell a kezét, csak úgy jön, különben megáll. Veszem a jegyet, mondom üljön le, mert indul a jármű, elmegy és leül, aztán visszaszalad hozzám... Indul a busz, imbolygunk a kanyarban, fogni kell a kezét, a szatyrot és az ételhordót, kapaszkodni sem ártana... Végre eljutunk a székig és leülünk, újra sikít, megint mi vagyunk a fő látványosság. 1-2 perc után végre csend, 5 perc múlva leszállás... Fogni kell a kezét, mert nem áll fel, nem indul el, nem akar leszállni. Szigethalom, buszállomás. Mindjárt jön a másik buszunk...
