LOGIN
Regisztráció
Avatar
Nincs még fiókja?

Regisztrációjával hozzáfér a letölthető feladatokhoz, vizuális eszközökhöz és hozzászólhat a fórumhoz is, amennyiben elfogadja az Adatkezelési szabályzatot.

Elfelejtettem a jelszavam - Elfelejtettem a felhasználónevet

Felhasználó
Jelszó

Mi is átlagos kisgyerekes család voltunk. Először Kinga született, aki minden szülői törődést, figyelmet élvezhetett. A fejlődése (mozgás, beszéd) zavartalan volt, de az átlagnál többször hisztizett. Nem volt egy bújós kislány, nem igazán láttuk jelét, hogy örülne, ha szeretgetem, viszonozni sokáig nem is tudta, utána is csak sután ölelt. Alig múlt két éves, amikor megszületett testvére, Peti. Mi a férjemmel késői gyerekek voltunk, testvéreink sokkl idősebbek, szerettük volna, ha Kingának lenne vele egykorú tesója, és úgy képzeltük, hogy mint testvérek majd szeretetben nőnek fel és segítik egymást. Mikor Peti a pocakban volt, Kinga rá sem hederített, nem vett tudomást a születendő öcsikéről. Peti születése nagyon megviselte, több hónapig sokat sírt, üvöltött, és attól fogva egy évig nem aludt délután. De miután nyugalmasabb idők jöttek sem tanúsított semmi érzelmet, figyelmet testvére iránt, mi szülők próbáltuk elfogadni ezt a helyzetet.


Peti elég sírós volt picinek, és mikor 8 hónapos lett, nagyon erőszakosan kiabált, ha nem volt ott rögtön a tej reggel, mire felébredt, gondoltuk, ő is hisztis gyerkőc. Elalvásnál sokat forgolódott, hánykolódott. 18 hónaposan vissza kellett mennem dolgozni, így Peti bölcsődébe került. Már előtte is észrevettük, de kb. 2 éves korában tudatosult, hogy nem figyel a nevére, ha szólunk neki, a beszéde megkésett. A bölcsődében is felhívták ezekre a figyelmet, Peti egyre gyakrabban verte a fejét a földbe, látszólag minden előzmény nélkül állandóan harapott minket és saját magát, dobálta a játékait. Nem lehetett bepelenkázni, mert belénk rúgott. Minden klasszikus nevelési mód kudarcot vallott. A bölcsődében meg voltak győződve róla, hogy elhanyagoljuk Petit, rosszul neveljük. Két évesen elvittük a nevelési tanácsadóba, ahol játékhelyzetben figyelték meg őt. Igazából ott diagnózist nem adtak, úgy kellett kihúzni belőlük, hogy szerintük ez figyelemzavar, és hát meg kell nevelni őt, „vissza kell harapni”. Persze nem változott semmi, így elvittük egy magán fejlesztőházba, ahol megállapították, hogy fejletlen az idegrendszere és tornáztatást javasoltak (TSMT). A nevelésével kapcsolatban itt sem kaptunk választ, így tovább aggódtunk és tehetetlenül teltek feszültségben a napjaink. Már akkor sokat böngésztem az internetet, olvastam az autizmusról is, de nem tudtam egyedül eldönteni, hogy mi lehet a baj: nevelési hiba? figyelemzavar? autizmus? Elvittem őt neurológushoz, aki egyből megállapította, hogy szerinte Peti autista. Aztán pszichiáterhez mentünk, aki bizonytalan volt és azt javasolta, várjunk még fél évet, amíg Peti 3 éves nem lesz. Nem tudtam várni, elvittem a Korai Fejlesztőbe. Ott kizárták a figyelemzavart és a hibás nevelést is, maradt a valószínű autizmus. Azóta megkönnyebbültem, mert megértettem, mi okozza Peti nehezen kezelhető viselkedését. Ekkor elkezdődött Peti fejlesztése, kommunikáció-szocializáció területén, mert itt egyértelmű elmaradás mutatkozott. Azóta kezelhetőbbé vált a viselkedése, a napirend, előrejelzés sokat segít. Nemrégiben megkapta a „nem meghatározott pervazív fejlődési zavar” diagnózist a Vadaskertben. Most azon vagyunk, hogy bekerüljön integrált óvodába, mert átlag oviba nem való.
Gondoltuk, megvizsgáltatjuk Kingát is a Korai Fejlesztőben, mert valahogy nem ment neki az óvodába beilleszkedés, bántotta a gyerekeket, úgy akart velük barátkozni, mindezt 5 évesen. Legnagyobb döbbenetünkre ő egyből megkapta az autizmus diagnózist. Bár magyarázatot kaptunk arra, miért nem tud Kinga érzelmeket kifejezni, miért olyan öntörvényű, rugalmatlan, mégis nagyon nehezen ment, hogy ezt feldolgozzam.


A család a mai napig nem akar tudomást venni a problémáink okáról, meg vannak győződve róla – és sajnos sokáig én is vívódtam emiatt - , hogy rosszul neveljük a gyerekeinket.


Most Kinga 6 éves lesz, jövőre iskolás, neki is fontos a kommunikáció fejlesztése. Peti pedig 4 éves lesz a télen. Szerencsések vagyunk, hogy mindketten csak enyhén érintettek, fejleszthetők. Ők ajándékok, mert megtanítottak arra, hogy milyen öröm az, ha valakire tényleg odafigyelünk, jobban megismerhetem őket (hisz fontos, hogy megértsem a másfajta gondolkodásukat).
 

Küld be Te is a saját történetedet! Az Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. címen várjuk a beszámolódat. 

Köszönjük! :)

Benit ajándékba kaptam.  Zavartalan, már-már álomszerű terhességből született császármetszéssel.
Nyugodt kisbaba volt, tizenöt hónapos koráig szopott. Két  éves koráig mind szellemileg, mind mozgásában semmi eltérő nem fedeztünk fel. Az igaz, hogy mászni nem mászott inkább kúszott (de technikailag tudott mászni, csak nem csinálta). Kifejezetten jó evő kisfiú volt.
Az első jel  a beszéd elmaradása volt. Azt tudtuk, hogy hall, mert a zenét nagyon szerette. El kezdtem tesztelni, hogy "add ide a párnát", "emeld fel a kezed", de nem követte a legegyszerűbb utasításokat sem.  (Tényleg csak zárójelben jegyzem meg, hogy a védőnő havonta egy órára tiszteletét tette nálunk, de soha egy szóval nem említette, hogy bármi probléma lehet.)
Majdnem napra pontosan két és fél éves volt, mikor megszületett a testvére. Szonja születése előtt három héttel epilepsziás rohamok jelentkeztek nála, kórházba került gyógyszerbeállításra, közben én a szülészeten vártam: a második gyereket és a diagnózist.
A neurológus doktornő megkérdezte, hogy szereti-e ha megölelem, bújik-e hozzám. Mikor mondtam neki, hogy igen, akkor azt válaszolta "jó anyuka, akkor nem autista".
Így hangzott el az autizmus először.
Az egy külön regény lehetne, ami ezután következett: "maximalista, türelmetlen, sokat elváró anyuka" hagyja a gyereket a maga ütemében fejlődni, az nem kóros, hogy nem beszél, mert fiú... különben már április van, a korai fejlesztőben mindjárt tanév vége ...  szóval várjam meg míg három éves lesz.

Augusztus 29-én három lett, felvették a Korai Fejlesztőbe (heti 1x  csoportos Ayres terápia, 1x egyéni fejlesztés).  A vizsgálatokkal együtt megjöttek az "anyuka miért most kell jönni" fejmosások, de erről ennyi elég.
Négy évig kapott korai fejlesztést (TSTM torna, egyéni fejlesztés, később TSMT vízben), sokat fejlődött, de a beszéd nem indult el.
Másfél éves korában elvittem a klinikára, mert furcsának találtam a nyelvét, de "anyuka a fülünk sem egyforma" diagnózissal elküldtek. Hat év után, idén februárban végre felvágták a lehorgonyzott nyelvét, amivel összesen háromszor jártam a klinikán hat év alatt.
Négy és fél éves korában egy arab orvos azt mondta a nyelvében lévő idegek le vannak tapadva (vélhetően az epilepsziás rohamok következtében) és ez is közrejátszhat a beszédelmaradásban.  Áprilisban kezdte el kezelni és augusztusra megeredt a nyelve. Nem beszéd volt ez, de az addigi némasághoz képest hatalmas előrelépés.
Négy évesen integrált óvodába került én meg futottam az események után. Nem tudtam mik a lehetőségeink, jogaink. Annak ellenére, hogy naponta harmincöt ml gyógyszert szedett, nem  kapott tartós beteg igazolást (a törvény ilyen okosan rendelkezik), a tanulás képességet vizsgáló bizottságnál rendszeresen megfordultunk, diagnózis nem született (maradt a megkésett beszédfejlődés), elteltek az évek úgy, hogy bárki is segítséget nyújtott volna.
Ajánlásra felkerestük a Vadaskertet, azt mondták, ha ott azt mondják nem autista, akkor nem az. De nem mondták.
Olvastam, kutattam, kerestem a megoldást mindenre és mire odakerültünk, hogy autizmus diagnózist kapott szinte megkönnyebbülést éreztem.  Az úgynevezett gyászidőszakot már akkor megéltem, mikor évekkel korábban az epilepszia megjelent. Akkor három hétig  úgy éreztem ilyen szerencsétlen ember nincs még a világon. Ott voltam egy egészséges újszülöttel, aki folyton sírt (miattam, mert az anyatejjel szívta magába a bánatom) és a feladattal, amit akkor még nem tudtam, hogyan oldok meg.
Így hogy neve lett, csak arra fókuszáltam, hogy a megfelelő minőségű és mennyiségű fejlesztést megkapja.
Két éve a TSMT tornát itthon is csinálja, eleinte heti öt-hat alkalommal, most már az iskola miatt itthon csak kétszer tornázik.
Tavaly előkészítős volt a  tanulásban akadályozott gyerekek iskolájában, most elsős. Az is egy külön kálvária volt, hogy egyáltalán felvették az iskolába, mert jól funkcionáló ép értelmű autistaként az integrált oktatásban lenne helye.
Magam részéről az integrált oktatást csak papíron láttam eddig, megvalósulni nem. Nem a pedagógusokra neheztelek ezért, szinte lehetetlen ilyen nagy létszámú osztályokban két-három problémás gyereket is ellátni. Sok iskolában látom, hogy próbálkoznak, küzdenek, de nem könnyű helyzet. Sem a gyereknek, sem a pedagógusnak, sem a szülőknek.
Heti egy napon ugyanennek a sulinak az autista csoportjában van. Ott készítették el neki és tanították meg nekünk a napirend kártyák használatát. Hátra csak azért nézek, amiből tanulhatunk, de meg kell valljam, erre korábban szükség lett volna.
A vizuális memóriája és a logikája nagyon erős, mindenben ami erre épül átlagon felül tud teljesíteni, viszont még mindig szólnom kell neki az esetek többségében, hogy menjen ki wc-re. Amióta kártyát használ felöltözik, fogat mos. Testévérével játszik, de csak akkor és azt, amit ő szeretne és viszonylag hamar otthagyja.
Inkább  egyedül szeret játszani is, a számítógép-psp-xbox az egész napját kitöltené, ha hagynánk, legozni, puzzle kirakni szeret. Két éves kora óta  legozik a nyolc-tíz éves korosztálynak szánt dobozokkal, a számítógépet is két és fél évesen kezdte el kezelni.
Imádja a Kisvakondot,  buszokat, az ajtókat-ablakokat, csak a sárga fagyit eszi meg, nem megy be a hipermarketekbe, fél a légfrissítőtől, hangoktól, sorolhatnám. Dühkitörései ha vannak, jól kezelhetők.
Egyre többet beszél, még mindig nagyon sokat echolál, a napirend kártyákkal jól tervezhető a napja.
Ha rajta múlna talán csak tésztát és gabonapelyhet enne. De nem rajta múlik, így különösebben nem panaszkodhatom már az evésre.

Időközben autimentor lettem.  Bízom benne, hogy a mentorhálózat  működésével egyre kevesebb olyan család lesz, aki nem tud hova fordulni segítségért. Fontosnak tartom, hogy a védőnők-orvosok-pedagógusok-szülők között létrejöjjön egy kommunikációs háló, mert csak ezáltal tudjunk közösen megoldani a problémákat.

Én már régóta nem kesergek, egyre jobban azt érzem, hogy Beni autizmusa ha el is vett tőlünk, tőle bármit, sokat adott is. Türelmesebb, kitartóbb ember lettem. Csodálatos embereket ismertünk meg és próbálom mindenek a jó oldalát nézni. Beni autizmusa miatt az elmúlt nyolc és fél évet a gyerekeimmel tölthettem, így,   hogy most megyek csak vissza dolgozni egyáltalán nem érzem tehernek a munkát. Beninek mindig jó lesz, lenyugodtam, így marad erő, energia, szeretet a többi kis esőember családjának. Tudom, minden így van jól, ahogy van.
Ha pedig meginognék bármiben, mindig Beverly Sills szavai csengnek a fülemben: "Ahova érdemes eljutni, oda nem vezet rövidebb út."

 

Küld be Te is a saját történetedet! Az Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. címen várjuk a beszámolódat. 

Köszönjük! :)

A blogom címe után stílusosan a beszámolónak is ezt a címet adtam.

Szonja 2003. júliusában született. Egy héttel korábban a kiírt időpontnál. Az állapotosság időszaka nem volt mindig nyugodt, és sok egészségügyi probléma lépett fel közben. Hol vesekövem volt, hol a cukrom rendetlenkedett, hol annyira bekeményedett a hasam, hogy befektettek (31. hétnél) mert azt gondolták meg fog születni a baba.....ekkor sajnos még 4 adag szteroidot is kapott, amivel úgymond mesterségesen kifejlesztik a tüdőt, hogyha megszületne, ne legyen gond. De ő végül is bent maradt a 39. hétig.
Egy vasárnapi napon délben kezdődtek a fájások, este 9 körül mentünk be a kórházba, akkor voltak 2-3 percesek. De hiába lett burok repesztve, kaptam epit, hajnal 3-ig se tudott befordulni rendesen a szülőcsatornába. Akkor elkezdett lassulni a szívhangja is, úgyhogy gyorsan toltak a műtőbe és császár lett belőle.
Egyből felsírt ahogy kivették, minden rendben volt az első időszakban. Nem sárgult be, 5. napon hazajöhettünk, gyönyörűen ment a szoptatás is. Nagyon hasfájós volt sajnos, annyira, hogy Ő nem csak a nap egy bizonyos szakában - pl este- sírt, hanem éjjel nappal. Az erőlködős sírástól  7 hetesen mindkét oldali lágyéksérve kizáródott, úgyhogy azonnal megoperálták.
Az első év egész zökkenőmentesen zajlott ezt leszámítva, szépen csinálta a dolgokat ahogy kell, fordult, fogott, csupa mosoly kislány volt. Jól evett, 10 hónapos koráig szopizott, jól is aludt, pár napos ordítós beszoktatás után simán az ágyában végigaludta az éjszakát.
Az elindulás nem akaródzott neki sokáig, mászni mászni mászni akart csak állandóan.....aztán mikor sikerült felállnia, akkor nem huppant a fenekére, hanem eldőlt mint egy bot,annyira feszes volt.
6 hónapos korában voltam először vele neurológusnál emiatt a feszesség miatt, azt mondták spasztikus baba, és az oxigénhiányos születésnek tulajdonították....otthon kellett tornáztatni, ami valamicskét használt is neki, de aztán 1 évesen Dévény terápiára küldött minket a neurológus. Az nagyon sokat segített, kb 5-ször voltunk összesen, többre nem volt szükség a terapeuta szerint.
A 2. évtől vettünk észre furcsa dolgokat. Nagyon nagyon érzékeny baba volt, nagyon kiborította minden változás. Ha csak más útvonalon mentem az autóval már kiborult. Éjszakai rohamok gyötörték, akkor ezt lidércálomnak hívták, és az Aludj jól gyermekem könyv szerint is a dackorszakban van ilyen, és normális, tehát próbáltunk nem nagy jelentőséget tulajdonítani neki. De ezen kívül is voltak furcsaságai, monoton módon visszamondott mindenféle szövegeket, pl meséket amit hallott. 2 éves korától nagyon  jól kezelte a számítógépet is, imádta a fejlesztő programokat rajta, amikor mindenféle feladatot kellett megoldani.
Viszont ceruzát a kezébe nem nagyon lehetett adni, mert alig bírta fogni. Kanállal is hasonlóan ügyetlenke volt. 3 évesen bölcsibe került, a beszoktatással nem volt gond. Ő amúgy is elég jól tud idomulni, mert kicsi kora óta úgy lett szoktatva, hogy másokkal is ellegyen (nagyszülők sokat vigyáztak rá), de persze nem telt el sok idő mikor elkezdték mondani a dadusok, hogy furán viselkedik, fura dolgai vannak, és lehet hogy meg kellene nézetni a kislányt. Akkor jártunk először a Vadaskertben, de mivel ott nagyon szépen eljátszott, azt mondták, hogy talán csak én vagyok rossz passzban, és a gyerek felveszi a hangulatomat, tehát először magamat tegyem rendbe.
4 évesen volt egy törés, az édesapjával megbeszéltük, hogy külön folytatjuk az életünket, de furcsa mód ez rá nem rossz, hanem jó hatással volt. Lehet hogy azért, mert én nyugodtabb lettem, de miután csak kettesben éltünk otthon, Szonja nagyon megnyílt és nagyon sokat változott jó irányba a kapcsolatunk.
4 évesen kezdte el az ovit. Mivel unokatestvére is oda járt, ezért szinte szoktatnom sem kellett. 5 évesen mondták az óvó nők, hogy meg kellene nézetni megint a kislányt valakivel, mert általában 5 éves korukra utolérik egymást a gyerekek olyasmiben, mint öltözés, rajzolás stb. De a Szoni nagyon le volt maradva ezekkel. 5 évesen kb. 2 éves szinten kezelte a ceruzát....először Dr. Marton-Dévényi Évához vittük el, hogy járhatna-e alapozó terápiára. Sajnos meg sem tudta rendesen vizsgálni, annyira ellenkezett a kislány. Akkor ő azt mondta, hogy szerinte születési traumák okozzák a gondokat, és Ayres terápiát javasolt nekünk. El is kezdtük, jártunk 2 évig, és óriási változásokat hozott nála. Elkezdett jobban beszélni, nyitottabb lett, elkezdett szépen színezni, rajzolni, szóval több területet is érintett a változás... de egy idő után a pszichológusa aki tartotta neki a terápiát azt javasolta, hogy menjünk vissza a Vadaskertbe. Ő nem ír semmit a papírra, csak hogy jól nézzék meg a gyereket  minden területen. 2009 szeptemberében voltunk vizsgálaton, akkor elsőre azt mondta a doktornő, hogy szerinte aspergeres, de javasolta, hogy feküdjünk be egy hétre pontosítani ezt. Decemberre kaptunk időpontot, közben én el tudtam végezni a szülőtréninget (ami szerintem óriási segítséget tud adni). Decemberben az egy hetes vizsgálat végén pedig megkaptuk a diagnózist, hogy gyerekkori autizmus. Akkor már nem taglózott le, inkább megnyugodtam, hogy van válaszom a miértekre. Tudtam, ha kesergek meg sírok meg befordulok, az a gyermekemen nem fog segíteni, így amit lehetett elolvastam, ahová lehetett elmentem. Faltam az ezzel kapcsolatos szakirodalmat, filmeket, mindent.
Miután megkaptuk a diagnózist, elkezdtük a napirendi kártyákat használni, nekünk nagyon bevált. Szonjus ha rendszerben van a napja nagyon "normális" kislány, egy külső szemlélő talán észre se veszi rajta hogy auti (bár elég sokat repked, meg fura a mozgása most már), de ha nem használjuk a napirendet teljesen szét tud esni. A beszédére, az egész létezésére  kihat, egészen megváltozik a viselkedése, és befordul, morcos lesz, összevissza beszél.
Az iskola választás nagyon nehezen ment, mert kb. sehova nem akarták felvenni az autizmus diagnózis miatt. Hiába van beleírva a zárónkba, hogy a gyermek okos és integrálható (inkább a társas kapcsolatokra hat ki a problémája, zárkózott, nehezen kommunikált másokkal, de alapvetően egy csendes visszafogott, szófogadó és irányítható kiscsaj), csak azt látták, hogy autista, és mindenhonnan elutasítottak. Jelenleg a Hartyán Ált. Iskolába jár. Ide tartozunk lakcímileg is, és mivel az iskola integráló iskola is egyben, ezért muszáj volt felvenniük a Szonit.
Az első év nehezen indult, főleg az első fél év. Olvasásból, írásból egész ügyes volt, de a matekkal nem tudta felvenni a ritmust,  és a környezet tantárgy meg mint egy mumus olyan volt neki. a 2. félévre kezdte magát összeszedni, pedig terápiára nem jártunk külön, csak amit logopédus foglalkozott vele, azt kapta. Meg amennyit itthon én próbáltam.
Közben részt vettünk egy országos kampányban (Kerülj közelebb!), bízva abban, hogy talán az embereknek egy picit felnyithatjuk a szemét, és megmutathatjuk hogyan  élünk együtt az autizmussal. Voltunk TVben, rádióban, plakátokon, és egy internetes fórumon próbáltam minden más hasonló sorsú szülőnek válaszolni a kérdéseire.
Elkezdtünk szedni Moksa elixirt, aminek annyi pozitív hatását érzem, hogy nincsenek rohamai a kislánynak. Szokott még sírni, ha kudarc éri, de sokkal könnyebben legyőzi és hamarabb túl vagyunk rajta. Evésén is pozitív irányba változtatott, mert most már legalább az iskolában rendesen étkezik. Jobban is alszik, és sokkal vidámabb egész nap. Vannak befordulós időszakai, de ha beszélek hozzá akkor tudok vele kommunikálni....régen ez nem volt, teljesen be tudott zárkózni, nehezen lehetett vele kommunikálni, ha ő nem akarta. Most sokkal közreműködőbb. És kimutatja az érzelmeit. Mondja hogy szeret, mondja ha hiányzom neki, ezek régen nem voltak meg. Nagyon kell neki a visszacsatolás, tehát ő mindig kérdezi, hogy ugye ügyes vagyok, ugye ezt jól csináltam most, ugye szeretsz? ezek minden napos kérdések, pedig mindig nagyon sokat mondogatom neki.
Szép szóval élve ő abszolút elismerés függő, olyan ez neki mint a táplálék.
A dicséret nagyon inspiráló neki.

Most másodikosok vagyunk, és még nehezebb mint az első év kezdete volt. A két és fél hónapos nyári szünet miatt eléggé szét esett, az írása is, meg sok mindenre nem emlékszik. Az olvasással nincs gond, mert azt imádja, falja a könyveket. Az információ éhsége szinte csillapíthatatlan. Mindent kérdez, mindent tudni akar, mindennek utána kell nézni a neten. Bár ez számomra inkább pozitív!
Idén annyi változás várható még, hogy jövő héten megyünk TSMT megbeszélésre, heti egyszer fog járni vagy csoportban, vagy egyénileg, ill. az iskola megigényelt neki az önkormányzattól utazó gyógypedagógust, aki külön fog vele foglalkozni szintén remélhetőleg heti egyszer.
Itt tartunk most.
Hogy rám hogyan hatott ez? Mivel egyedül nevelem, nem vagyok könnyű helyzetben, de mivel nagyon jó  képességű, és értelmileg nincs problémája (klasszikus értelemben, tehát beszél, meg megért dolgokat, az más hogy a tanulásban vannak nehézségek), ezért leginkább arra kell figyelnem, hogy a napirend meglegyen. Akkor ő nagyon biztonságban érzi magát, és nagyon együttműködő. Akkor kel akkor fekszik amikor én mondom, rendesen öltözik, fogat mos amikor kérem, játékot is első kérésre abba hagyja, tehát tényleg nagyon szófogadó. De ehhez az kell, hogy átlássa minden napját.

A szülőtréningen kívül nekem még a könyvek adtak  nagy segítséget. Amiket ajánlok: Olga Bogdashina: Valódi színek, Ellen Notbohm: Tíz dolog amit minden autizmussal élő gyermek szeretné, ha tudnál, Tony Attwood: Különös gyerekek. (További könyvajánló: Clare Sainsbury: Marslakó a játszótéren, Liz Hannah: Te is tudod! (Hogyan foglalkozzunk autizmussal élő kisgyermekekkel?), Mark Haddon: A kutya különös esete az éjszakában, T.O.Daria: Dása naplója.)
 

autizmussalelni.blog.hu/

 Küld be Te is a saját történetedet! Az Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. címen várjuk a beszámolódat. 

Köszönjük! :)

Mikor gyermeket vállalunk, van egy elképzelésünk a további életünkről, sőt arról is, hogy mi lesz a gyerek ha nagy lesz. A diagnózis mindent újra ír.

Férjemmel megismerkedésünket követően másfél év után összeházasodtunk. 1999-ben megszületett a lányom, nagyon nehéz volt vele. Segítségem nem volt és kezdő anyukaként fogalmam sem volt arról, hogy ami velünk történik az nem átlagos és szokványos. Lányom 3 hetes korától nem akart enni, gyakorlatilag alig aludt, folyton sírt. Zajokat nem bírta. Ahogy nőtt, mindig adódott másfajta nehézség a nevelésében . Dührohamok, hisztik, öntörvényűség, ötféle ennivalót fogadott el.

Az ovis időszak sem volt könnyű. Az óvónők főleg azt említették problémaként, hogy nem eszik és iszik az óvodában és a beszéde fura, felnőttes. Most már kicsivel többféle ennivalót eszik, a beszédében még mindig fura a szóhasználata.

2003-ban született a fiam, ellenkezője volt a nővérének, kicsit hasfájós volt, de semmi nagyobb probléma nem volt vele, egészen 1,5 éves koráig. Öntörvényűség jellemző volt rá is, de  ő nem kezdett el beszélni, sokat sikítozott és ha valamit akart odahúzott, vagy mutogatott. Sok volt a dühkitörés, hiszti. Ragaszkodott a megszokott dolgokhoz, napirendhez. Minden változás kiborította.  Agresszív volt,  ”ok nélkül„ is bántotta a nővérét vagy minket. A legnehezebb időszak 3 évtől 5 éves koráig tartott.

A gyermekorvos azt mondta minden felmerülő problémára, hogy fiú ezért lassabban fejlődik, majd fog változni.
2006-ban elköltöztünk Miskolcról, Pest megyébe, Gyömrőre.  Itt kezdte meg az első osztályt a lányom és az óvodát a fiam (ekkor már mondott szavakat). A lányomnak nagyon sok gondja volt az iskolában, az osztályfőnök abszolút nem értette meg és folyton büntette, volt, hogy haza küldte óráról.

A fiamat 2x3 órás beszoktatás után rögtön a Nevelési Tanácsadóba irányították. A vezető óvónő nem kertelt, idézem: -Vigye innen a fiát ahová akarja, mi nem tudjuk vállalni. 

Először a Nevelési Tanácsadóba mentünk, tovább küldtek kivizsgálásokra. Hallásvizsgálat, neurológiai vizsgálat, mindent rendben találtak. Országos Beszédvizsgáló következett, itt merült fel először az autizmus. Azt sem tudtam mi az, nagyon megijedtem. Diagnózist 3 év 9 hónaposan kapott a fiam a Budapesti Korai Fejlesztőben. Kifejezni sem tudom mit éreztem, mikor kimondta a Doktornő.  Egy világ omlott össze.  A „gyászfolyamat” nálam 1 év volt körülbelül, a férjemnek 4 évig tartott, de még most sincs túl rajta, néha azt hiszem.

A fiamat kivettük az oviból, mert folyamatos veszélyben volt, itthon volt velem és jártunk a Korai Fejlesztőbe, zene terápiára, egyéni gyógyped. foglalkozásra és a BHRG-be TSMT tornára. Mivel óvodát nem találtunk se Pest megyében, se Budapesten, ezért  5 évesen a Korai Fejlesztőbe járt heti két délelőtt az autista csoportba.

6 évesen  visszavették a körzetes normál oviba. Gyógypedagógus volt vele egész délelőtt. Napi 4 órát lehetett az oviban. Nagyon nehéz ídőszak volt. Közben a Vadaskert Gyermekpszichiátriára kezdtünk járni,  iskola előkészítő csoportba. A helyi önkormányzat nem vállalta az iskolai oktatását, ezért Budapesten kerestünk iskolát. Nem volt egyszerű, mert vidékiek vagyunk, végül sikerült találni egy EGYMI módszertani iskolát.  2010. szeptembertől  2011. áprilisig idejártunk, ekkor váltottunk egy integráló alapítványi iskolára. 2011. szeptemberben a 2. osztályt kezdte az alapítványi iskolában a fiam.

 

Küld be Te is a saját történetedet! Az Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. címen várjuk a beszámolódat.

Köszönjük! :)