Én bárhogy is próbálom, nem tudom feldolgozni. Nem tudom pozitívan látni ezt az egészet. Mi még csak 2 évesek múltunk, de már most azt érzem, hogy nehezen megy a szembenézés. Pedig a család támogat, mellettünk állnak, de maga a helyzet, hogy ez így marad. Ha egyedül vagyok mindig csak sírok, ez most nem panaszkodás , csak úgy érzem,ki kell irni magamból vagy ki kell beszélni, de aztán ha ez megtörténik jön az újabb hullámvölgy. Annyi minden kavarog a fejemben, mi lesz az oviban, a nagytesó hogy fogja ezt fogadni később, ha már látványosabb lesz a lemaradás stb. Es a rettegés, hogy a 4 és fél éves lányom ha felnőtt lesz és ha majd szeretne gyereket......
Ez most tudom gyerekesen hangzik, de nagyon nehéz tartani magam, nagyon.
Kép: Poe Tatum, Flickr
Közben tudom, hogy nekem erősnek kell lennem, nem eshetek össze, van egy gyönyörű családom, és mégis nehéz azt mutatni és úgy élni a mindennapokban hogy ne lássák ezt rajtam.
És ami még ránk vár, hogy ezt még elmondani több hivatalos helyen, és a környezetünkben és közben ránézek a gyönyörű fiamra és az a végtelen szeretet amit iránta érzek, áhhh, le se lehet irni, ki sem lehet fejezni. Az összes bizalmam benne van, és érzem tudom hogy meg fogom rázni egyszer magam és csinálni fogjuk.
Más lesz az életünk és ezt talán az ember az élete végéig sem fogja tudni úgy igazából feldolgozni.
DE!!! Mindig ott van a de. Hogy mennyire tudok örülni a lányom egészségének, szépségének, hogy a kisfiam bár más és más lesz, de hogy róla is ugyanezt elmondhatom. Hogy nincs kőbe vésve, hogy a négy fal között éljük az életünket, mert még nem is tudom mi vár ránk a jövőben. És ugye a hit és a remény és az anyai őserő, hogy tűzön-vízen átmegyek vele és úgy imádom ahogy van. Annyit mosolyog és nevet és nekem abban a pillanatban hullanak a könnyeim és zokogni tudnék. És azt is tudom, hogy mind hozzáállás kérdése mert annyi jó dolog van az életben és még lesz is. És csodálatos férjem van, és még sorolhatnám...
De ez itt marad velünk....
