Az iskolakeresésnél nálunk nem volt kérdés a normál iskola. Az óvodai tapasztalatok alapján és ismerve, hogy B. okos lány, nem merült fel más lehetőség. Logisztikai szempontból sem tudtunk volna alapítványit bevállalni, mert testvérét már akkor se a helyi oviba járattuk.
A család pozitív tapasztalatai alapján egyházi iskola lett a cél, bízva benne, hogy a gyerekekre nagyobb figyelem jut a pedagógusok részéről és a nevelésre is több energiát fordítanak, mint az állami iskolák. Ugyan volt diagnózisunk, de a beíratásnál ezt nem jeleztük, ha mondtuk volna, nem biztos, hogy B. ott tanulna. Az iskolakezdés megviselte a lányunkat, nehezen viselte az állandó megmérettetéseket, ha a másik több nyomdát kapott, mint ő. Ilyenkor a gyerekek ellen fordult. Pár hónap után, amikor az osztályfőnök megismerte B. képességeit és B. is tudott már alkalmazkodni, elmondtam neki a diagnózist. Igazából azt látta az osztályfőnök is, hogy más, mint a többi lány és örült, hogy tudja a magyarázatot és ezzel együtt a kulcsot B.-hoz. Nagyon érdeklődő volt, szakirodalmat is kért tőlünk, levélben vagy fogadóórákon megbeszéltük a tapasztalatokat. Azóta már más a tanító nénink, de szerencsére ő is hasonlóan pozitív módon áll B.-hoz és segíti őt az órán és a szünetekben. A gyerekek a tanítónők pozitív hozzáállását lemásolva teljesen elfogadták B.-t. A tapasztalat az, hogy a tanórákon teljesen jól elboldogul, a szünetekben a játékidő alatt kell segíteni neki az egyes helyzetekben, amit a napközis tanító néni felvállal. Reméljük, hogy ahogy B. nő, kamaszodik, akkor is veszi itt az akadályokat.
A konklúzió az, hogy a kulcs az elfogadó, empatikus, nyitott személyiségű pedagógus, aki szereti a gyerekeket.
