Nem lehet általánosítani, van olyan, hogy az óvodában vagy iskolában ingyenesen biztosított fejlesztés kifogástalan.
Vizuális támogatás egy speciális iskola autista osztályában. Kép: Flickr, Andy Ciordia
Azonban ez gyakran nem így van. Miért?
Amikor ez a kérdés elhangzik, akkor általában a kérdező azzal folytatja: Ez biztos azért van, mert alulfinanszírozott a rendszer. Ez így van, de más tényezők is szerepet játszanak a problémában.
- Nagyon kevés még mindig az autizmus szakon végzett (vagy kiegészítő képzésen részt vett) és gyakorlott gyógypedagógus. Sokkal több betöltendő autizmus szakos gyógypedagógiai állás van üresen, mint amilyen ütemben gyógypedagógusokat lehet képezni.
- Ha esetleg mégis kapunk autizmus-specifikus gyógypedagógust, akkor garantált, hogy túl van terhelve, ezért adott esetben csoportba teszi a gyerekünket egyéni fejlesztés helyett (vagy rövidít az órán, és az egy órás fejlesztésünk a valóságban 30 perc), és mivel általában nem kapnak asszisztenst, ez is nehezíti az eredményes munkát.
- Az autizmus-specifikus fejlesztés nem abban a pár órában zajlik, amelyet a szakértői bizottság meghatároz. A fejlesztési tervet, vizuális támogatásokat, eszközöket el kell tudni készíteni, be kell tanítani a gyermeknek a használatát és a szülőt, pedagógusokat is képezni kell. Ez nem fér bele a szakértői által biztosított óraszámba.
- Eredményes fejlesztés csak kiegyensúlyozott, motivált gyerekkel lehet eredményes. Igen kevés olyan példát tudnék hozni, ahol olyan szintű az autizmus-specifikus akadálymentesítés, hogy a gyerek folyamatosan nyugodt, jó kedélyű és motivált. Ezzel szemben sokkal több példa van arra, hogy a gyerek teljesen lefárad egy óra alatt az oktató-nevelő intézményben pl. a többiek folyamatos hangoskodásától.
- A szülő a fejlesztésekről ki van zárva egyszerűen azért, mert a fejlesztés az óvodai/iskolai időszakban zajlik. Nem tudja kommentálni a tevékenységet, segíteni a fejlesztőt, aki nem ismeri eléggé a gyereket. A fejlesztő pedig (ha ismeri a módszertant) nem tudja a szülőt betanítani praktikus technikákra, amelyeket otthon lehetne alkalmazni, mert nincs ott a szülő. Tehát nincs közös munka.
- A túlterheltség hosszú távon kiégéshez vezet, így a gyógypedagógus motiválatlanná válhat.
- A fentiekből adódó magas fluktuáció és rendszeres átszervezések miatt a gyereket sok esetben minden évben más fejleszti, ez pedig nem teszi lehetővé a gyógypedagógusok számára a gyermek és a család megfelelő megismerését és egy hosszú távú fejlesztési terv megvalósítását.
A témához kapcsolódik még, hogy arra sincs semmi garancia, hogy a fizetős fejlesztésen jó a színvonal, csak ott könnyebben tudunk segíteni a gyógypedagógusnak, vagy váltani, ha muszáj.
Tudunk-e javítani a fejlesztés színvonalán?
Elképzelhető, hogy igen. Konstruktív javaslatokat tehetünk (udvariasan), készíthetünk a gyerekhez „használati utasítást”, megkérdezhetjük, hogy mi a gond, tudunk-e segíteni, bevihetünk szakkönyveket. (Nem biztos, hogy ezekkel célhoz érünk, de ha meg se próbáljuk, akkor biztosan nem.)
