Ha egy auti ott van a csoportban, és nem játszik a többiekkel, az sem egy pocsékba ment nap. Attól még ő látja, hallja, tapasztalja azt, ami történik közötte. Sőt, lehet, hogy jobban jár, ha nem vonják be azonnal a játékba. Akkor túl sok mindenre kell figyelnie, mert saját magát is kell irányítania, nem csak a társak cselekedeteit megérteni a játékkal kapcsolatban.
HA ő félrevonulhat, és úgy tapasztalja a többiek játékát, az neki egy sokkal biztosabb, és könnyen lehet, hogy eredményesebb tanulási szituáció. És attól, hogy őrajta az látszik, hogy ő nem figyel oda, hanem csak egy autót tologat, még könnyen lehet, hogy mindent tud, és szemmel tart.
A fiamról több vele foglalkozó felnőtt is azt nyilatkozta, hogy, amikor azt hitték, hogy a gyerek nem figyel az ő magyarázatukra, vagy a körötte zajló eseményekre, és emiatt rá akartak pirítani, vagy visszacsalogatni őt, akkor meg kellett tapasztalniuk, hogy a fiam mindennel tisztában volt, tudta, látta, hallotta. Ez persze nem jelenti azt, hogy rögtön hibátlanul alkalmazza is, de az info bement, a feldolgozás esetlegesen több időt vesz igénybe.
Az auti gyerek szeret túlbiztosítani. Ő akkor szeret beállni egy játékba, ha már tényleg mindent tud róla, és biztos lehet benne, hogy sikeres lesz a szituációban. Persze, ha egy felnőtt megtámogatja, akkor hamarabb is nekikezd, ez kétségtelen.
Egy bonyolult, többszereplős játék megfigyelése és elemzése egy autinak hosszú munka, hetekig is eltarthat. És aki nem beszél elég jól, annak szóban sem lehet nagyon segíteni, ugye.
Szanya fia is most egyszer csak összerakta azt a pályát. Erre az a gyerek már lehet, hogy egy éve, vagy még régebb óta készül. De ezt a felkészülést csak az teszi lehetővé, hogyha vannak ezzel kapcsolatos tapasztalatai, volt mit megfigyelni. Amikor egy-egy ilyen cselekvéssor meglepetésszerűen éri a szülőt, az azt jelenti, hogy csak az ehhez szükséges érési folyamat végét sikerült elcsípni, és közben a gyerekben valami odabenn észrevétlenül munkált. Én úgy sejtem ilyen nekilendülésekre a 4-8 éves korban szinte bármikor lehet számítani, bármikor bekövetkezhet. Utána már a kommunikáció stabilizálódásával elérkezik az az állapot, amikor a gyerek az éppen őt foglalkoztató problémáról tud kérdezni, és így nem fog a szülő számára láthatatlanul tanulni. Mert néha biza ez a helyzet, hogy annyira nincs visszajelzés, hogy az ember azt hiszi, semmi nem jutott be. Aztán egy frászt. A gyerek tanul, csak nem látszik rajta.
Négy éves korig a fiam is egy antiszoc, depressziós, rosszul alvó, másokkal együttműködni nem tudó kis energiagombóc volt, egyetlen pozitívuma a kíváncsisága volt (bár csak eléggé korlátozott témákban), de ezt megpróbáltuk maximális mértékben kihasználni. És biza néha bekerült a mély vízbe, mert nem nagyon tudtunk vele mást csinálni, és nem volt diagnózisunk sem. De néha elgondolkodom azon, hogy ha lett volna diagnózisunk mondjuk 3 évesen, és emiatt nem mehetett volna oviba, akkor most hol tartanánk, és nagyon az az érzésem, hogy sokkal hátrébb.