Látom, milyen sokan vagyunk most mélyponton...
Kimni! Marco! És kb.Miindenki, ahogy látom!
Úgy sajnálom, hogy ilyen piszkosul nehéz... Én is úgy érzem néha, hogy nem bírom... Azt, hogy állandóan maximumot kell nyújtanom azért, hogy megközelítsünk egy normál élhető szintet. Nem egy harmonikus, boldog családi életet. Ó, dehogy! Az több lépcsőfokra van tőlünk!
És ehhez erőn felül teljesítek nap, mint nap és mi az eredmény? Hogy 45. szólás után végre felveszi a csizmáját, és rámnéz mérgesen, hogy most meg kellett volna dicsérnem...
És olyan erőtlennek érzem magam ahhoz, hogy állandóan úgy viselkedjek, hogy ő ne robbanjon. Csendben vagyunk, ne zavarjuk, virágnyelven beszéljünk olyasmiről, amit ha ő kimondva hallana, felizgatná. Meg külön alkalmakat keressek nyugodt telefonálásra, és a többi...
Ami még nagyon zavar: a szenvedés. Konkrétan úgy néz ki a nap kb. 60%-ban, hogy szenved. Fekszik a földön, nyávog, nyüsszög, megfeszül, és jajgat. Ő fáradt, ő gyenge, neki fáj az ujja, ő nem tud lép, vagy nem tudja felvenni, amit előbb (szándékosan) ledobott. És jajjjj, anya, segíts vagy jajj, anya, gyere, de mooooost!!! anya, nem tuuuuudom, segítsss, jajjjjjj!!!
Ez naphosszat.
De ha hirtelen felkiáltok, hű, van egy jó ötletem! És valóban bemondok egy érdekes játékot, vagy bármit, akkor felpattan és már semmi sem fáj, semmi sem baj. De nem állhatok állandóan ugrásra készen. És a nyávogásától már feláll a hátamon a szőr... Attól függetlenül, hogy imádom én is, de piszkosul próbára tesz a viselkedésével. (Miközben persze sajnálom is, mert nyilván ő is szenved saját magától.)
De eszembe jutnak a klassz időszakai is. Hogy voltak, vannak és lesznek is! És mire felnő, megtanulja - nagyon remélem - hogy bármit is érez belül, meg kell tanulnia uralkodni az indulatain.