Labolen, tényleg baromi hasonló karakter lehet a fiam. Mintha én írtam volna ezeket... pont ugyanez van, annyival jobb a helyzet, hogy mivel mi a városban lakunk, tényleg elég forgalmas helyen, nagyon sok a busz, autó (Kelenföldi pályaudvar mellett lakunk, még vonatból is marha sok van), így valóban nagyon nagyon fontos volt őt mindenféle kényszerrel rávennem, hogy ne menjen el (nagyon). Az egy fajta megoldás lett, hogy pl a házunk előtt van a játszótér és egy kis parkos rész, ide autó nem tud bejönni. És ezen a területen (szerencsére nagyjából belátni) elengedem, de nem mehet messzebb. Persze, néha megy és akkor balhé van... meg ez a hazamenés, vagy elmenés... amióta barátai is járnak a játszóra, szerencsére ez megoldódott, nem megy el, mert ott vannak a haverok (ovis csoporttársak), de még tavaly is simán szó nélkül kiment és elment (és sosem haza sajnos...). Idegen helyen kifejezetten fogni kell a kezét (szegényke, nagyon nem szereti), mert megy, mint a meszes, meglát valamit és szó nélkül odamegy, tökmindegy, mi az és lehet-e. Nyáron bicikliztek az öcsivel a telek előtt és merőleges az utcánkra a nagy, 7-es út (a Balatoni országút), ott aztán se járda se semmi, autók mennek százzal. Tudta, megtanultuk, hogy arra nem megyünk. Apám ment velük bringázni (én beálltam volna az út szélérd, de apám megbízott benne) és meglátott egy vonatot a fiam és huss, elindult az országútra bringával, amit alig tudott tekerni akkor. Apám üvölt, én üvöltök, öcsi üvölt.... nagy nehezen meghallotta és megállt. Nekem meg a szívem állt meg. És annyiszor átbeszéltük, hogy az tilos, véletlenül se stb stb.... azt mondta valamelyik nap, hogy mutassak neki képet arról, hogy milyen, amikor elüt valakit az autó, mert nem tudja elképzelni. Nem tudom, mit tegyek, valóban mutassak neki baleset képet?