Egy kis beszámoló M-ról: a második félévünk egész jól alakult, voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, minden a helyén van, jól kialakult a hetirendünk, sok fejlesztésre jártunk. Egyéni szociális-kommunikációs fejlesztést kapott az EMÚ-ban, egy barátnőm logopédus-gyógypedagógus anyukája is foglalkozott vele, találtunk szuper jó alapozó tornát heti 2X a városkánkban, emellett az oviban is volt heti egy óra „sima fejlesztőpedagógusos” fejlesztés (sokszor tornáztak, meg finommotorikai fejlesztést kapott). Plusz ugyanehhez a nénihez kellett vinnem heti egyszer a szomszéd városkába… Ez az idill csak néhány hétig tartott persze, meg a sok betegség miatt az ovis fejlesztések sokszor elmaradtak, de azért végre úgy éreztem, hogy minden ok, végre „sínen vagyunk”. Az durva mondjuk, hogy a diagnózisok megszerzése után még kb fél év eltelt, mire elértük ezt az állapotot, hogy minden fronton fejlesztjük, ahol kell/lehet. Egy éve még tényleg azzal voltam elfoglalva, hogy valaki mondja már meg, mi ez, merre tovább. De rá kellett jönni, hogy nem az a lényeg, mit írnak a papírra (esetünkben ugye nem is egységes a szakemberek véleménye…), hanem hogy megtaláljuk a megfelelő utat-fejlesztéseket. Nagyon hálás vagyok a tanácsaitokért, Labolen nagyon köszi, hogy hangsúlyoztad, mennyire fontos egy autispec fejlesztőhelyet találni, nagyon elégedett vagyok az EMÚ-val. Egy hónapja átkerülhettünk egy korosztályos csoportba, ahol jól érzi magát M, és a fejlesztők szerint nagyon jól működő kis csoport (egyelőre 3 fő).
Jövő hónapban tölti M. az 5 évet, zongorázni lehet a különbséget a tavalyi évhez képest! Voltak hetek, amikor úgy éreztem, hogy semmi bajunk nincsen (persze azon kívül, hogy rengeteg energiát emészt fel, hogy mindenhova hurcolom a hét 4 napján). Aztán volt egy-két mélyrepülés is, ami azért helyre tett, de összességében nagyon sokat ügyesedett beszédben-kommunikációban, mozgásban, finommotorikában (persze érzem én, hogy el van maradva, de magához képest rengeteget javult). Van két-három kis barátja, akik rendszeresen átjönnek, játszóházba jönnek velünk (ezt azért a háttérből nekem kell igen jól menedzselni, de működik), az oviban szépen részt vesz minden foglalkozásban, ünnepségen ügyesen szerepelt, az óvónők szerint a felnőttek kérését 100%-ban teljesíti, semmi probléma nincs vele. Elég visszahúzódó, félénk, nem küzd a játékokért, esetleg sírdogál, ha elvesznek tőle valamit. Általában egyedül játszik,néha a 2 kis baráttal vagy a kislánnyal, akivel megölelik, megpuszilják egymást

Nagyon szeretett járni az oviba, de az utolsó hónapra elfáradt, meg sajnos megtalálta 2 „gonosz fiú”, egyszer meg is verték, onnantól nagyon nehéz volt rávenni, hogy menjen oviba. Beszéltem a két kölyökkel, utána nem bántották többet, sőt játszottak is vele, de persze M. kerülte őket.
Ami nehéz vele, hogy a figyelme könnyen terelődik, nehéz rávenni „nemszeretem” dolgokra (bár a motivációs rendszer sokat javított ezen), az evés-kérdés még mindig nagyon gáz (akkor eszik jól, ha etetem, nem ül meg a fenekén közben, és igazán jól kb 10 féle ételből eszik (pörkölt, rántott hús, gyümölcs-, tojás-,húsleves, vajkrémes kenyér, virsli, párizsi, bundáskenyér és szinte bármilyen gyümölcs, sütemény, édesség) A többi kaját megkóstolja, tök rapszodikus, hogy miből mennyi kanállal tudok még beleerőltetni, de kínlódás az egész… Tudom, hogy többeteknek sokkal nagyobb gond a kaja, de annyira gáz ezen vesződni mindig, hogy ezt is leírtam a problémák közé.
Ja, és még mindig kell az éjszakai pelus