Én is úgy látom ezt az autizmust megszeretni témát, mint Szanya. Én már sokszor megkaptam, hogy nagyon nega vagyok, csak hát nekem itt a felnőtt példa a férjem személyében, aki még a fiamnál is kevésbé érintett. És én is elmondom, hogy ez nem negativitás, hanem szimplán nem dugom a fejem a homokba, mert látom, hova vezet az út. Én is szeretek felkészülni ilyesmire, akkor könnyebben viselem.
És ja, hát autizmust megszeretni nekem sem menne soha. Én sokszor azon kapom magam, hogy pont az ellenkezője merül fel bennem, hogy vajh' miért áldozza fel valaki az autizmus oltárán az életét, mikor ez az a sérülés, amivel, ha foglalkozik az ember és mindenét beleadja, főleg a szívét, akkor sem kap vissza érzelmileg semmit. Egy volt osztálytársam dolgozott külföldön autikkal (auti otthonban) és nem bírta, hosszú évekig csinálta, mert ő segíteni szeretett volna rászoruló embereken, de beletört. Majdnem meghalt, súlyos beteg lett a végére. Méghogy szeretni az autizmust...
Abban meg Sünivel értek egyet, hogy ha felkészítenék a népet a gyerekvállalásra, akkor nem nagyon születne gyerek

Persze, nem túl hasznos a későbbiekben a felkészületlenség, de inkább, mint hogy kihaljunk egy idő után.
Anya, csak pozitívan, nem lesz beteg a vadaskerti időponton

Köszi, jó volt hazafelé az út a druszánkkal

De a süti volt a legjobb

És hidd el, ha meglesz a diagnózis, sokkal könnyebb lesz. Szerintem most a bizonytalanság erősebb benned még, nem a diagnózis nem elfogadása.
Szanya, a filmsztár

Én is menekülök a kamera elől különben... meg a siklók elől is, én simán elengedtem a babakocsit és sikítva elrohantam, mikor sikló volt a járdán és mozgott. De meglett a gyerek, mert az anyai ösztönöm visszavitt és el sem gurult a babakocsi, mert időben visszaléptem hozzá, szóval, ne aggódj, vészhelyzetben nem fogod otthagyni a fiad