Sziasztok!
Nem tudok aludni a gondolataimtól és szeretném leírni, hátha más is érzett hasonlót.
Az egész napom gyakorlatilag a kisfiamról szól. Minden pillanatban rá figyelek, őt próbálom fejleszteni. Tudom, hogy az eredmények nem egyik percről a másikra jönnek, és picike eredmények vannak is, én mégis azt veszem észre, hogy olykor elfogy a türelmem, dühös vagyok, a kisfiamra, a helyzetre. Aztán meg mardos a lelkiismeretem. Nem akarom, hogy megérezze rajtam a haragom, a bizonytalanságom, mert imádom őt. Hiába mondja a férjem, és jómagam is tudom, hogy a fejlődése nem áll meg, nem fog ezen a szinten maradni, én mégsem tudom elképzelni, hogy mikor, hová lyukadunk ki. Tegnap egy örökkévalóság után megmutatta a fejét, kezét, ujját. Hosszú hónapokig énekeltem és mutogattam neki, mire eljutottunk idáig.
Minden pillanatot próbálok elkapni amikor figyel, de sokszor meg látom, hogy a levegőbe beszélek. És ilyenkor egy idő után dühös, csalódott, elkeseredett leszek. Tudom, hogy egy alig kétévessel minden körülmények közt nehéz minden szülőnek, legyen a gyereke nt vagy sem. A két nagyobbnál is, akik nt-k, voltak nehézségek, mint minden picinél, de most még az a teher is, hogy a kicsi más... úgy erzem egy hullámvasúton ülök. Néha jobb napom van, nem a pesszimista gondolataim vesznek körül, másik nap meg zuhanok a kilátástalanságba, reményvesztett, kétségbeesett vagyok.
Érzett valaki hasonlót?
Olyan jókedvűnek "olvaslak" sokszor benneteket, akik normális életet élnek a napi problémák mellett is Én miért nem tudok ilyen lenni?
) 
szerintem azért az nem sok helyen szokványos kép, ahogy vörös fejjel üvölt, hogy "legyen már június!" 