Kisstim:
Még gyorsan egy reakció, elnézést, ha kicsit terjengős lesz, de szerintem amúgy ennek a témának egy külön topikot lehetne nyitni, annyit lehet róla beszélni.Elnézést, hogy semmi gyakorlati relevanciája nincsen, de talán 1-2 ilyen elborulás belefér a fórumba
Nem akarok túlságosan belemenni, mert borzasztóan messzire visz ez a neurordiverzitás kérdéskör , csak néhány gondolatom támadt hirtelen, amit gyorsan hevenyészetten összehordok. Előre is elnézést, hogy alapvetően praktikus szempontokat most nem veszek figyelembe, pl, hogy annak ellenére, hogy a fiam magasan funkcionáló, az eddigi tapasztalatok alapján véleményem szerint képtelen lesz az önálló életvitelre.
Előrebocsátom, hogy a gondalataim a témáról valóban problematikusak, mivel valóban hatalmas nehézséget okoz, hogy az autizmus rettentően nagy spektrumot ölel fel, és nehéz a spektrumon messze elhelyezkedő emberekre ugyanazokat vonatkoztatni..
Az biztos, hogy az egész probléma megközelítését többek között a normális fogalmának relativitása árnyalja.
Amikor az adaptációról beszélünk , akkor pl. felmerül, hogy az egyén boldogulása tényleg ahhoz kötött -e, hogy többségi társadalom által meghatározott normákhoz tudunk -e alkalmazkodni. Zárójelben megjegyezve, hogy mintha a társadalomnak lenne valami határozott képe a boldogulásról, de képtelen lenne megvalósítani, viszont, ha egy csoportot (pl. autisták) képtelennek talál bizonyos meghatározott tulajdonságok miatt ezen célok elérésére, azt rendellenesnek nyilvánítja, és létezésének jogát megkérdőjelezi ," ki akarja gyógyítani". Valamilyen szinten Kesey Száll a kakukk fészkére-jében végrehajtott sokkterápia, illetve lobotómiás műtétek is eszembe jutnak, bár természetesen a mű alapvetően más problematikával foglalkozik.
Véleményem szerint az érvényesülés jelen koncepciója is (önálló életvitel, munkahely,) végső soron egy társadalmi konvenció. Az általános értékrend tükrében az autistákat valóban evolúciós mellékterméknek lehetne tekinteni, mivel sok esetben valóban nem tudnak megfelelni a közösség által támasztott elvárásoknak, marginalizált csoportot alklotnak.
Minden egyéni sajátosság, amit rendellenesnek tekintünk, az véleményem szerint szintén egy relatív értékítélet; az autizmus esetében ez a többségi karakterisztikák alapján meghatározott 'normális' - neurotipikus - embertől' való kognitív eltérés, amit mi -a többség - rendellenességnek tekintünk, mivel képtelenek teszi viselőjüket arra, hogy egy fajta boldogulás-eszményt elérjen. Mivel ezt az eszményt a többségi társadalom kreálta, így gyakorlatilag pl. az autistáknak a legnagyobb problémájuk, rendellenességük maga a tény, hogy eltérnek,illetve nem nagyon illeszthetők be a társadalmi rendszerbe, minden nehézségük ebből fakad. Ha ezt nagyon egyszerűen akarnám mondani, akkor nem maguk a tulajdonságaik jelentik a problémát, hanem az, hogy a társadalom nem fogadja el őket.
Mivel ez az állapot semmilyen szervi problémát nem jelent, hatása az élettartamra nincsen, ezért betegségnek alapvetően képtelen vagyok tekinteni.
Érdekes, hogy hol húzódik az a határvonal, aminél egy gentikusan szabályozott tulajdonságot,"tünetegyüttest" rendellenesnek lehet tekinteni, illetve milyen értékek alapján tekintünk valamit annak . (Ha jól tudom, az autizmus esetében a tudomány jelenlegi állása szerint nem tudják kimutatni, hogy hiba, valamely káros külső hatás miatt alakult ki, tehát gyakorlatilag jelen állás szerint génváltozat, pláne, ha a rendkívül nagy arányt is nézzük.)
Borzasztóan sántít a példa, de talán megvilágítja, hogy mire gondolok. Pl. ennyi erővel lehet a szintén genetikai meghatározottságú, az emberek akár 5%-át is érinthető homoszexualitást is kigyógyítandó rendellenségnek lehet tekinteni. Szintén beszélhetünk adaptációs problémáktól : az ezzel a tulajdonsággal élő embernek rengeteg nehézséggel kell szembenézni. Evolúciós szempontból első látásra haszontalan (nincs produktivitás) a társadalom nem fogadja el, az érvényesülésnek sok esetben gátat szab, mondhatnánk tehát, hogy számára a társadalmi normák alapján előnyös lenne, ha megszabadulna e tulajdonságától viselője. Hogy kicsit túldramatizáljam a dolgot: ezek miatt, vajon el lehetne pl. vetetni egy gyereket, ha meg lehetne magzati állapotban mondani , hogy homoszexuális lesz, mert csak nehézsége lesz az életben? Ha ’kigyógyítom’, akkor az illető identitása ugyanaz marad, vagy egy másik személyt kreáltam belőle? És egyáltalán, vajon tényleg az a cél, hogy a társadalmi rendszerbe beilleszthető egyéneket készítsünk? Tényleg a ’hasznos életvitelre’ való képesség, a többség által elképzelt boldogság követésére/hajszolására való képesség igazolja egy embertípus létezésének jogát?
Hogy kicsit személyes síkra tereljem a dolgot: én nem tudnám a fiam személyiségét elképzelni úgy, ha leválasztanám róla az autizmust (sőt, számomra ez a művelet értelmezhetetlen) Persze vannak egyéb tulajdonságai is, de véleményem szerint ezek csak kapcsolódnak az autizmushoz, nem pedig tőle függetlenül léteznek. Ez az egész gyógyítás téma azt sugallja, hogy van egy autizmus nevű burok (börtön), amiben egy ’egészséges’lélek van bezárva. Számomra ez elképzelhetetlen. Egyszerűen a fiam az autizmusa nélkül nem a fiam lenne, akit ismerek, egyéni látásmódjával, erősségeivel, gyengéivel, hanem egy teljesen más, mesterségesen létrehozott új személyiség.