Domesz: sajnálom, hogy neked ilyen negatív lett a diagnózis fogadása.
De azért szerintem nem lehet így általánosítani. Ha majd tényleg lesz diagnózis, akkor nagyon sok mindent kell mérlegelni, és nagyon sok múlik a környezeten, de főleg a gyerek viselkedésén. Oké, postásnak, boltosnak nem kell elmondani, én sem mondom, de közvetlen barátoknak, vagy ismerősöknek a játszótéren, akik nap mint nap látják a gyereket, én elmondtam. Ha nem tettem volna, szerintem már egy barátunk sem lenne, mert felfoghatatlan, hogy egy gyereknek miért nem tudja megmondani az anyja, hogy nem köpködhet a homokba kísérletképpen, hogy mi lesz a nyál és homok keverékéből, hogy nem óbégathat a játszón minden kis semmiségért, és nem magyarázhatja fennhangon, hogy hogy fogja felégetni az egész világot, csak mert neki még nincs olyan ásója, mint a másiknak. Így, hogy nekünk a tágabb ismerősök, akikkel tényleg csak a játszón találkozunk is tisztában vannak a helyzettel, én nem kapok negatív megjegyzést, megmaradt minden kapcsolatunk, és elnézőek a gyerekkel, sőt segítenek is nekem, ha gond van, és mondjuk valamit nem veszek észre, mert épp a másik gyerekkel vagyok elfoglalva.
Persze ha nagyon enyhe a gyerek, akkor nem kell mindenki orrára kötni, de ha látványos viselkedésproblémái vannak, akkor szerintem az egyetlen megoldás, ha nem akarod, hogy kiközösítsenek, vagy állandóan rossz szemmel nézzenek rád.
És igen, nem tudják, hogy eszik-e vagy isszák, én még négy év múlva is kapok kérdéseket egész közeli barátoktól, de hát én is tanultam rengeteget az évek alatt, ők meg kérdeznek, így ismerik meg a dolgot. Én mindig válaszolok, és jól esik, ha kérdeznek, mert úgy látom, hogy érdekli őket.
Mi négy évesen kaptuk meg a diagnózist, most mindjárt nyolc lesz a gyerek, Tényleg baromi látványos már a dolog, de én szerintem már négy évesen is elmondtam mindenkinek, aki rendszeresen látta a gyereket, még ha csak egy ismerős volt a játszón is. A családban mindenki tudja a kezdetektől.