Ezt már egy ideje tervezem leírni, csak eddig érett a sztori. Szóval az elmúlt hét végén pakoltunk a lakásban. A párom cipelte a nagy, nehéz, már tele ládákat. Tényleg sokat dolgozott. De muris és kissé bosszantó is volt a munkamódszere.
Ha ő eltervezte, hogy elviszi a ládát A-ból B-be, akkor odament a ládáért A pontba, megragadta, és elindult. Eszébe nem jutott ellenőrizni, hogy A és B között szabad-e az út. Aztán ha fennakadt valahol, akkor jött a baj. Mert lábbal tologatta maga előtt az ott maradt kisebb cuccokat, a ládával a kezében próbált meg ajtót nyitni, és így tovább.
Egy idő után, ha megláttam, hogy ládát cipelni indul, akkor mint az eszelős kezdtem el takarítani előtte az útvonalat, hogy ne kapjon zárlatot.
És ekkor eszembe jutott a fiam négy évesen, amikor reggel, oviba menet elhatározta, hogy ő elvisz két kisautót az oviba. Azokat fenn a szobájában megfogta a két kezébe, lejött a lépcsőn, és leült a lépcső aljára, ahol öltöznie kellett volna, és csak nézett maga elé, és nem tudta, hogyan fog most a cipő felkúszni a lábára. És nekem kellett szelíden kifeszegetni a kezéből a szorongatott két kiskocsit azzal, hogy "majd ha felöltöztél, akkor visszaadom". És ha felszabadult a két keze, akkor szépen felöltözött. De ezt, hogy a két kisautót le kéne tennie a kezéből, ezt nem volt képes magától megoldani. MA is van, hogy kezében az éppen aktuális játékkal kezdene neki a házimunkának fél kézzel, és szólni kell neki, hogy rakja le a kardot/repülőt/anyámkínját ...