Tegnap olyan dolgot hallottam, amitől elállt a lélegzetem is. Az én kisfiam beszélő autista, nem rá vonatkozik, de akkor is!
Egy óvónővel beszéltem, aki elmesélte a sztorit. Egy integrált autista befogadó oviban dolgozik. Volt egy nagycsoportos kisfiú, aki soha életében nem beszélt. Egyszer egy délelőtt folyamán odafordult hozzá és feltette azt az egész mondatos kérdést, hogy "ma is ki kell menni az udvarra, mert tegnap olyan hideg volt". állítólag döbbent csend, a két óvónőnek és a kicsi asszisztensének földbe gyökerezve a lába. Mondta, hogy hirtelen összekapta magát, mert tudta, hogy válaszolnia kell. Aznap estig mindhárman bent maradtak az oviban és próbálták percről-percre összeírni, hogy mi történt másképp aznap, mint szokott. Semmit nem találtak. Minden ugyanúgy zajlott, mint az előző három évben. Négy héten belül folyékonyan beszélt a kisfiú, mint ha nem lett volna az előző hat éve. Mikor mesélte, közben már sírt. Kérdeztem miért. Azt mondta, hogy az örömtől és a bánattól is egyben. Mert soha nem tudta megfejteni, hogy mi lehetett a kiváltó ok és így nem tud más gyerekeken segíteni. Ez nyolc éve volt. És állítólag akkor kapott a kisfiú anyukája idegösszeomlást, pont amikor elkezdett beszélni, mert folyton csak arra tudott gondolni, hogy ez mikor fog elmúlni. Az óvónéni tegnap azt is mondta, hogy a mai napig nem múlt el... Azóta az a véleménye, hogy ezek a gyerekek nem "nem tudnak" beszélni, hanem nem akarnak. És mi lehet az az aprócska momentum, ami ezt megváltoztatja.