Ahajnal: nálunk mindenki elfogadja a diagnózist, de az én fiam baromira látványosan autista, ahhoz képest, hogy beszél, és szereti a társaságot. Nálunk mondom, inkább csak az a gond, hogy nem értenek az autizmushoz. Viszont jóindulatúak.
Korábban volt erről szó egy előadáson, hogy hogyan lehet a kétkedőket is bevonni a gyerekkel kapcsolatos dolgokba, hogyan lehet őket is meggyőzni a diagnózis valódiságáról. Ott arról volt szó, hogy pl ha van hasonló korú gyerek a családban, akkor össze lehet hasonlítani. Vagy ha valamilyen tünetet mutat a gyerek, akkor lehet mutatni, hogy látod, az hogy most nem válaszolt neked, az pont ez. Meg lehet mutatni a diagnózist, ott részletesen le van írva általában, hogy miket tapasztaltak, és akkor soronként lehet is menni, hogy ez ezt jelenti, látod, most sem néz rád, vagy ilyesmi.
Arról is volt szó, miért olyan nehéz ezt az apukáknak illetve nagyszülőknek feldolgozni. Olyasmit mondtak, hogy valahol tudat alatt hárítják, hogy tőlük származik a "hibás gén". Nem akarják elfogadni, hogy az ő gyerekük, unokájuk "sérült" lehet. Könnyebb elhinni, hogy az anyuka hibája, és csak nevelési probléma, és majd kinövi, mint azt, hogy tényleg maradandó dologról van szó, ami végül is egy fogyatékosságnak minősül. Szerintem adj időt a rokonoknak is, és finoman adagolva az infókat talán befogadóbbak lesznek pár hét múlva.
Szerintem jogod van hozzá, és igenis elvárható, hogy ezt a diagnózist legalább a családod elfogadja, ezzel is megerősítve téged az új feladatban. Nehéz a fejlesztéseket, eszközöket felvállalni erős családi tagadással szemben.
Vendégek elől rejtve. Jelentkezz be vagy regisztrálj a tartalom teljes megtekintéséhez.