Megpróbálom én is összeszedni a tüneteket.
Á. korai fejlődése is elég átlagosnak mondható, a mozgásfejlődése viszonylag rendben zajlott, korán elkezdett kúszni, a mászási fázis nála elég rövid volt, kb. 2 hónap (azóta tudom, hogy ez némi aggodalomra adhatott volna okot), és utána 14 hónaposan járni kezdett. Attól kezdve nem volt hajlandó beülni a babakocsiba, de még a hintába sem, mindig csak menni akart.
A beszéde is időben indult. Szavakat egyéves korában kezdett mondani, másfél évesen közel 100 szavas szókincse volt, 2 évesen már mondatokat mondott. Ami gyanúra adhatott volna okot, hogy ő is mondott ilyeneket, hogy kapsz, adok, kérsz, stb., azokat amit tőlem hallott, és magáról egyes szám 3. személyben beszélt egy ideig. Számunkra ez nem volt furcsa, mert az NT unokatestvére is pont ugyanígy beszélt kis korában.
Étkezésben nem volt válogatós, nagyon sokféle ételt megevett ebben a korban. Kb. 3,5 éves korában kezdte leépíteni a gyümölcsöket, zöldségeket, főzelékfélék nagy részét, de emellett az újabb ételekre is nagyon nyitott volt és szerencsére most is az.
Amikor én igazán gyanakodni kezdtem, hogy valahogy másmilyen a kisfiam a többi gyerekhez képest, az kb. 2 éves korára tehető.
A bölcsőde előtti időszakban a játszótéri, játszóházi programokon felül próbáltam "extra" gyerektársasághoz szoktatni. Elkezdtünk csoportos "Manótornára" járni, ahol a mozgásterapeuta vezetésével mondókáztak, énekeltek, forogtak, tornáztak, rajzolgattak a gyerekek. Á. nagyon kilógott a sorból, csak 1-2 feladatba volt bevonható, inkább a fűtőtest lyukacsos borítását vagy a lámpákat vizsgálgatta, látszólag nem figyelt oda, viszont otthon később hibátlanul elmondta a mondókákat. Aggodalmaimat megosztottam a mozgásterapeutával, aki a Nevelési Tanácsadót javasolta. Felkerestem a Nevtant, de gyakorlatilag lepattintottak azzal, hogy még túl kicsi a gyerek, és azok a tünetek, amiket elmondtam, egyáltalán nem jelentősek.
Ősztől Á. bölcsődés lett, ahova a kezdeti, elválás okozta nehézségek után szépen beilleszkedett. Betartotta a bölcsődei szabályokat, szívesen játszott az ottani játékokkal, megosztozott a többi gyerekkel, szót fogadott, rendesen evett és mindenfélét, 3 éves korára nappalra és az éjszakára is szobatiszta lett.
Mi azonban mégis aggódtunk, legfőképp a rugalmatlansága miatt. Akkoriban figyeltük meg, hogy mennyire zavarják apróbb dolgok: pl. ha a fedő nem volt teljesen a fazékon, akkor meg kellett igazítani, ha nyitva maradt egy szekrényajtó, azt be kellett csukni, ha a sótartóból kivettük az egyik sószórót, akkor a másikat is ki kellett venni. A ruházattal kapcsolatban is volt némi "bogara": nem volt mindegy, hogy milyen zoknit kapott. Csak drapp színű zoknit (ami majdnem testszínű) vagy piros vagy piros mintás zoknit volt hajlandó felvenni (akkoriban a piros volt a kedvenc színe), ha nem olyat kapott, akkor jött a kiborulás. Reggelente én vittem bölcsődébe trolin, délután az apja ment érte, és akkor földalattival mentek haza, ez valahogy így alakult, de ha az apja másfelé akart volna menni, akkor irtózatos hisztit levágott.
Kommunikációjára az volt leginkább jellemző, hogy a saját érdeklődési területeiről (járművek, ütközők, felső vezetékek, szerelés, világítás, szökőkutak) szeretett leginkább beszélni, de egyéb kérdésekre is válaszolt. Beszédében ragozási hibák voltak és gyakran ismételgette a számára fontos dolgokat. A "Miért korszak" nem kezdődött el, az csak később 3,5 éves korában indult.
Szeretett meséket nézni, persze többször megnézte ugyanazt a mesét, a legvégén a stáblista rettentően érdekelte, egy csomószor meg kellett állítani a lemezt a betűknél és egy idő után már kívülről fújta az egészet (ezt csak hallás alapján), és ezt is mondogatta.
A színeket imádta, és jól ismerte a különféle árnyalatokat is, amivel lenyűgözte a gondozónőit. Amivel még kitűnt a többi gyerek közül, hogy a mondókákat könnyen megjegyezte, a több versszakos dalokat is könnyen és tisztán el tudta énekelni. A gondozónőknek nem volt semmi gondjuk vele, nem figyeltek fel semmi különösre Á. viselkedésében, inkább csak a pozitívumokat látták, hiszen a bölcsődében nem voltak rugalmatlan dolgai vagy csak nem tűnt fel nekik.
A játéktevékenysége átlagos volt, szeretett a kis vonatokkal, autókkal játszani és a babakonyhát is nagyon szerette. A szerepjáték is megjelent nála, etette a plüssállatait, lefektette őket, történeteket játszott velük. Viszont ismétlődő tevékenységei is voltak, szeretett villanyokat kapcsolgatni, szekrényajtókat nyitogatni. Hosszasan figyelte, hogy mi hogyan záródik és hogyan működik.
Szeretett a kerítés mellett futni, úgy hogy közben nem előre nézett, hanem a fény-árnyék váltakozását figyelte a kerítésen. Emlékszem, egyszer séta közben a Dunaparton én is próbáltam az ő szögéből megfigyelni, hogy vajon mit néz közben. Elképesztően szép látvány volt, ahogy a délutáni nap fényét a kis kerítés rúdjai megtörték.
Tavasszal újra bejelentkeztünk a Nevtanba, ahol betegségek és pszichológusváltás miatt már nem került arra sor, hogy Á.-t is megfigyeljék a nyári szünet előtt, így abban maradtunk, hogy várjuk meg, mit hoz az óvodai váltás.
Az első időszak az óvodában katasztrofális volt. Á. ekkor volt 3 éves és 4 hónapos. Hirtelen nagyon sok gyerek lett körülötte a bölcsis létszámmal szemben, 7 db x 25 fős csoport. Mindenhol szabályok voltak, az udvaron nem lehetett akármerre menni, hiába voltak vonzóbbak a nagycsoportosok játékterületei, a tornateremben sem játszhatott azzal, amivel szeretett volna, hiába voltak ott a nagy labdák, bordásfalak, csak az egyszerű ovis tornán vehetett részt.
Ebben a helyzetben már az óvónőknek is feltűnt, hogy máshogy viselkedik, mint a többi gyerek, nehezen irányítható és eléggé öntörvényű volt, a közös foglalkozásokon nem nagyon vett részt, a verseket, dalokat átköltötte, a többi gyerekkel nem nagyon kommunikált és nem játszott, inkább csak a felnőttekkel foglalkozott. A csoportteremben leginkább a kis konyhában tevékenykedett, főzőcskézett, pakolászott, az udvaron pedig mindig elmászkált a nagyok játszóterére, a leültetős büntetés nem ért nála semmit. Egy idő után már az egész óvodában ismerték. Sajnos az óvodai élményeiről ekkor még keveset mesélt, kb. annyit, hogy mi volt az ebéd, és voltak-e az udvaron.
Akkoriban elég sok gyermekpszichológiai könyvet olvastam, köztük Vekerdy Tamás: Kérdezz! Felelek... 3. kötetét. Egy aggódó nagymama levele és Vekerdy válasza döbbentett rá arra, hogy Á. valószínűleg rajta van az autizmus spektrumon. Akkor jöttem rá, hogy az autizmus, több annál, mint amit az Esőember alapján tudtam.
Persze mi is próbáltuk magunkat győzködni, hogy az nem lehet, hiszen Á. nagyon jól kommunikál, szemkontaktust tart, nagyon szereti a szoros testkontaktust is, szeret puszit kapni és adni, nem szeret egyedül lenni, elvonulni, bevon minket a játékaiba, örömmel megmutatja a kis dolgait, felfedezéseit; nem zavarják a hangos gépek, járművek és a tömeg sem. Reménykedtünk, hogy tévedünk...
Ezek után a Nevtanba már a Vekerdy könyvvel és a sejtéseinkkel mentünk, ahonnan végül is a Korai Fejlesztőbe irányítottak minket, és végül ott kaptuk meg a diagnózist.