Tegnap a nyílt óra után felhívtam a férjemet, hogy meséljek neki, mi volt. Beszélek-beszélek, és életében először L. ráébredt, és megkérdezte, hogy most róla beszélek? És apának? Annyira érdekes volt, hogy tényleg amolyan aha élménye lehetett, hogy ő a téma...
Ez nem akkora siker, csak érdekesség: együtt vannak ugye a másodikosokkal, és magától megtanulta a teljes szorzótáblát. Ez a legújabb szórakozása.
Azt hiszem itt még nem írtam le az utóbbi hónapunk legnagyobb jelentőségű fejlődését: elhagyta az éjszakai bepisilést, ami egy nagy idegrendszeri érést jelez. Eddig minden éjjel ki kellett vinni éjfélkor, és most nem kell már egy hónapja, és semmi gond.
És egy másik nagy-nagy sikerünk: Legutóbb, mikor pénteken én mentem érte az apja helyett, egy borzalmas kiborulást rendezett. Most holnap nincs tanítás, és ő úgy gondolta, hogy akkor ma apa fog érte menni, mert ez a héten az utolsó nap. Hiába mondtunk bármit, már este sírt, reggel sírva kelt, hogy én nem mehetek érte. De hát apa estig dolgozik, még sincs péntek, hiába utolsó nap neki a héten. Reggel mindent bevetettem, hiba, csak sírás. 10 mosolygós jelért jár egy plüss madár, neki most volt 7. Mondtam, ha ügyesen hazajön, adok kettőt. Nem jó. Adok hármat, és megkapod a madarat délután. És mintha elfújták volna! Egész nap tüneményes volt, boldogan várt engem, röpült hazafelé a kocsihoz, és boldogan vette át itthon a madarat. Van az a motiváció, amivel egy ennyire durva rugalmatlanságot könnyedén átlépünk...

Nekünk ez nagy szám, mert ez mindig kardinális kérdés volt nálunk.