Fiam 12 éves, lányom 16, egész jól elvannak most már egymással. De ez 9 év kemény munkája volt, hogy így legyen. Mostanában  az együttműködésre, egymás segítésére  és a „kedves” kommunikáció tanítására összpontosítottam. Mivel mindkét gyermek aspergeres, ezért ezek a dolgok is nehézséget okoznak nekik. Sokszor adódnak konfliktusok abból, hogy félreértik a másik szándékát, gesztusát, mimikáját, viselkedését és azt amit mond a másik. Ezen a közös cél eléréséért való együttműködés és közös élményekben gazdag programok tudnak némileg  segíteni.

 

Kitaláltam, hogy a közös főzés is ilyen lehet. Külön-külön már főztek velem, ezért nem volt ismeretlen a terep számukra. Mikor azt mondtam nekik, hogy ma ti ketten, közösen készítítek el az ebédet, kicsit megrémültek. Fontos volt, hogy olyan ételt készítsenek, amit mindketten  nagyon szeretnek (burkolt jutalom :) ) és nem túl bonyolult. Így  esett a választásom a dobozos lasagne készítésére. Annyiban segítettem őket, hogy a háttérből mondtam instrukciókat. Érezhető volt a feszültség a konyhában. Elmondtam, hogyan osszák el a munkát, hogy gyorsan kész legyen. Fiam mérte ki a hozzávalókat, ami jó kis matek volt, mert kettő dobozból készítették. Nem volt elég a mércés edényt használni, előtte szoroznia is kellett. Fiam végigolvasta a dobozon lévő lépéseket, így látta előre, hogy nem túl bonyolult (folyamat ábra :) ). Az elején nehezen ment, mert pici a konyha és egymásba ütköztek, amit nehezen viseltek, volt egy-két szitokszó és lökdösődés. Ilyenkor közbeszóltam, hogy légy kedves a másikhoz, ezt lehet mondani úgy is, hogy légy szíves segíts, kérlek menj odébb, stb. Figyelniük kellett a másik  minden mozdulatára, hogy ne essen le semmi, vagy nehogy kikavarja a forró, piruló darált húst, a merőkanállal nehogy a másik kezére öntse a szószt miközben rétegezi a tésztalapokat. A feladatot sikerült megosztaniuk végig és a végére, mikor a sütőbe tettük, már nagyon jó kedvük volt. Szerintem nem bíztak abban, hogy kettőjüknek sikerülhet. Nagyon finom lett.

 

Ez a kép a Flickr-ről van (Lachlan Donald), mivel a lasagne fotózás előtt elfogyott! :O :D

 

A következő ebéd a qurrito volt, itt már minden „olajozottan”, boldogan és együttműködve történt. A húst én szeleteltem fel, azt még nem volt bátorságom rájuk bízni. Lányom emlékezett egy egészségesebb rántott hús sütési módszerre, nagyon boldog volt, hogy kipróbálhatják. Én is örültem, mert így kimarad a forró olajban sütés, ezt nem engedtem még egyedül nekik, itt pedig az volt a lényeg, hogy én kinn vagyok és nem a konyhában, nekik kell megoldani az ebédet. A panírozás a fiamnak némi nehézséget okozott, mert nagyon nem szereti ha a kezére ragadnak dolgok. De a cél érdekében hősiesen elviselte a kezén a liszt-tojás keveréket. :) Egyébként nem szeret kézzel megfogni gyümölcsöt, zöldséget sem. Kiskorában jöttem rá, hogy azért nem eszi meg ezeket, mert meg kell fognia. Számos trükköt találtam ki, végül a zöldségeket már megfogja. Mivel lányomat nagyon nehezen tudom rávenni a zöldség gyümölcs fogyasztására, ez is jó alkalom volt arra, hogy meg kóstolja a salátát, a paradicsommal még barátkozik. A piadina tésztát most vettük, de legközelebb azt is sütni szeretnénk. Fiam „szakszerűen” minden zöldséget belerakott, rá a szósz és láttam a nagy mosolyt az arcán, mert ízlett neki. Lányom azt mondta finomabb lett mint az a bizonyos gyorséttermi.

 

Itt viszont már időben elővettem a fényképezőgépet. :)

 

Ezen alkalmakkor megnő az önállóságuk és önbizalmuk is. Boldogok és büszkék, hogy sikerült valami új dolgot megtanulniuk. Közben az egymásra figyelés miatt azt is megtanulják, hogy mit szeret a másik, mit visel el és mi az, ami nehézséget okoz neki és ebben segíteni kell. Az is látszik ilyenkor, hogy mindenkinek vannak erősségei és gyengeségei ezért nem szabad kicsúfolni vagy kinevetni  a másikat.