Autizmus mindennapok

Szanya,

sejtettem én, hogy majdcsak lejön a kis huligán !

Vendégek elől rejtve. Jelentkezz be vagy regisztrálj a tartalom teljes megtekintéséhez.


Süni,
köszi, remélem, lesz valami javulás.
Vendégek elől rejtve. Jelentkezz be vagy regisztrálj a tartalom teljes megtekintéséhez.


Beszéd:
Vendégek elől rejtve. Jelentkezz be vagy regisztrálj a tartalom teljes megtekintéséhez.


Drukkolok, hogy mindenkinél alakuljanak jól a dolgok ezen a téren is .

Champ,
ez az egy témára való fókuszálás nálunk is nagyon erős.

Vendégek elől rejtve. Jelentkezz be vagy regisztrálj a tartalom teljes megtekintéséhez.

Lucy: Jobbulást!!!
Dreamer: örülök, hogy írtál, jó hallani Felőletek! Nem, nincs kétségem afelől, hogy ez később sem lesz könnyebb.
Fél év várakozás után most akkor megint magánlogopédus után nézünk, mert nem kaptunk ahogy abban bíztam, de fél éven belül a második gyógyped kezdi meg a munkáját fiammal valamint akihez tornázni járunk, most az a gyógped/tornász is cserélődik januártól.
Szerintetek lehet így felépíteni bármit hogy 2 havonta cseréljük a tanárt? Idő, energia befektetve, a hatásfok pedig...hagyjuk. Ezért kell maszekban jó mélyen a zsebünkbe nyúlnunk és ezért nem hagyhatjuk abba mi szülők a gyermekünk saját fejlesztését, mert az megy rendesen a többi pedig egy bohóckodás :whistle:

Viki, ne legyél türelmetlen, jó úton jártok! A színek az első jelző, amit a főnevekhez kapcsolhatsz a kicsi nagy pedig utána jön közvetlen.
Süni mindig szupi motivációs ötleteket adsz! Jól emlékszem mi is az autókat válogattuk kicsi nagy szerint , de még jobb az elején teljesen egyforma tárgyból kicsit nagyot szétválogatni és közben végig mondani neked illetve kicsit nógatni hogy ő is mondja kicsi nagy, de ha csak Te mondod is teljesen jó.
Ne kérd először, hogy a főnevet is mondja mellé. Csak értse meg a jelző funkcióját, jelentését. Ezt anno sokat magyarázta a logopédusunk mennyire nehéz megérteniük, hogy ott egy tárgy pl egy baba, amire te közlöd kicsi. Az nem kicsi hanem egy baba, nem tudom ezen átlendültetek e már.
Aztán ha már érti hogy mi a kicsi és nagy, lehet hozzákötni a főnévhez, de még akkor is csak Te mondod neki és ő csak megérti melyik is az: kérem a kicsi babát! kérem a nagy babát. ha nem megy akkor csak kérem a kicsit/nagyot!
Én ilyen kérésekkel a TSMT sorunkat spékeltem meg anno, lehet ezért is utálta meg annyira, de nem baj ezzel akkor feladathelyzetben tudtam tartani, de ABÁ-val is tökéletesen lehet gyakorolni.
Viszont érdekes, én biztosan emlékszem, G-nél a jelzők előtt beindultak az igék is. Azok is csak magukban először azokhoz sem kötöttem más szót. Csak hogy fut/eszik...
Egyébként a kicsi nagy így konkrétan Gergőt sem izgatta de annyit gyakoroltuk, hogy bement. Mi most már a fokozáson vagyunk lassan túl, de nem biztos azért még ez a tudás. Annyi példát vágtam neki össze az Én is tudok beszélni-mintája alapján, hogy elég jól megy már. Pl járművekkel nagy nagyobb legnagyobb képekkel mondanom sem kell érdekesebb volt mint a néni hosszú hosszabb és leghosszabb hajjal.


No mi ilyenekkel vergődünk vagy csak derülünk manapság:
Fiam maszek angoltanára egy jó fej fiatal, vagány srác, teljesen nyitott G dolgaira, kéthetente kopaszra nyírja a fejét. Minden alkalommal, amikor jön megtárgyalja G -vel, hogy most éppen kopasz vagy már rövid-e a haja.
Ma szünet után betoppan a srác és persze megint megbeszélik a kicsivel, ez már nem kopasz, mondja: nézd csak G ez már prémes! (ez a kifejezést ma először használta, gondoltam is mennyire nem jó ennek a szónak a megértetésére..)
Képzeljétek G most lerajzolt két emberalakot magától, az egyiknek csak 3 szál haja van és mutatja nekem: ez itt R bácsi, az ő haja krémes

Másik: párom mostanában sokat utazik, ilyenkor hotelben alszik...ennek megfelelője G.nél: Apa fotelben alszik. :woohoo:

Lucy:
Vendégek elől rejtve. Jelentkezz be vagy regisztrálj a tartalom teljes megtekintéséhez.

Süni, tényleg csajos Mimi, szeret babázni, öltözködni, ezért itt próbálkoztunk. Mondanom sem kell, hogy alpszínű ruhák alig léteznek:-) Viszont a ruhadarabok nevei innen vannak meg. A körömlakk a miniatűrre rágott körmöcskéin nem működik, és meg sem várná, hogy megszáradjon. Filctollal már kiszíneztük:-) Szóval próbálkozunk, minden alkalmat megragadok, de durván eröltetni nem akarom, én is azt gondolom, hogy majd egyszer "bemegy" és akkor "meglesz"

Tomger, néha türelmetlen vagyok máskor meg nem. De ezt a türelmetlenséget Ti biztos értitek, hogy látjuk mennyi mindent nem tudnak még, és próbálunk haladni, ki-ki a gyerekére szabottan. Egyébként bennem megérett egy olyan szintű elfogadás Mimi autizmusával kapcsolatban, hogy azt gondolom irreális elvárásaim nincsenek, csak szép lassan szeretnék haladni egyről a kettőre Illetve mindig minden kis fejlődésnek nagyon örülünk, most pl. a tesóra való kinyílás erősödött, imádja és igényli a társaságát, folyton szeretgeti. (Szegény tesó csak ritkán boldog ettől, de nem olyan rossz a helyzet ).
A játékát is írtam, hogy milyen szépen változik. Szóval nem panaszkodom, de ha ide írok mindig olyan jó tanácsokat adtok

Suli és külvilág ügyben vagyok csak kiakadva, a fiam szerintem meglepően jól fejlődik. Ebből a szempontból könnyebb, mert ha itthon van, azok az időszakok messze problémamentesebbek, mint négy vagy akár tíz évesen.
A kötelességtudata, felelősségérzete sokat fejlődött. Jól kommunikál olyan helyzetben, amiben egyenrangúnak érzi magát a másik féllel (az iskola sajnos nem ilyen, és néha, amikor ő van előnyben azt túlzottan kihasználja, de ezt nyesegetjük).
Vannak barátai. Egy fiúval az előző osztályából megmaradt a barátság, vele igen gyakran találkozik személyesen is, és együtt játszanak, de ezen kívül a számítógép segítségével kialakult egy baráti köre, akikkel együtt játszanak a gépen, és közben csetelnek. Itt az esze kapcsán már szinte vezéregyéniség, a többiek gyakran elfogadják amolyan játékmesternek, és erre alkalmas is.
Már évek óta gyakorlunk egyes standard feladatokat a háztartásban, amiket megszokott, és el is végez, bár csak felszólításra. Befogjuk a hétvégi ebéd elkészítésébe is időnként, amit aztán az iskolai technika-életvitel órán is kamatoztat (ebből ötöse van). A késsel kissé bátortalanul bánik, de tegnap közösen gerezdeltünk fel egy almát, mi nagy előrelépés, és ha hajlandó lesz megcsinálni, akkor nagy könnyebbség nekem (harapva nem eszi).
Evésben válogatós, de továbbra is működik a szeret, elvisel, irtózik hármas. Van, amit bármikor megeszik, van, amit azért, mert mi elvárjuk, és van, amit nem lehet belétuszkolni. De érdekli az egészséges táplálkozás, megbeszéljük mely élelmiszer miért jó, és miért nem, mi az, amit feltétlen fogyasztani kell (zöldség, gyümölcs), és azon belül meg ő kiválasztja, mire áll rá.
A reggeli keléssel már nincs gond, sőt, időnként hamarabb is kel, hogy kicsit odaülhessen a géphez még indulás előtt. A suliba sajna nem nagyon látok be, ő sem mesél, a tanárok beszámolói meg eléggé egyoldalúak. Ez egy homályos folt.
Ami a tanulást illeti, ott ráálltunk egy ütemre. Hatodikban még ki volt nyomtatva, de azóta már tudja, mi a menetrend, azt nagyjából tartjuk. Még mindig minden elméleti anyagot igyekszünk kikérdezni. Nem mindig sikerül, időhiány miatt, meg néha ő is elsumákol egy-két leckét sajnos, de azért nagy átlagban megy a felkészülés. Sajnos már hozott egyest olyan feleletre is, amit előző nap kikérdeztünk tőle, és tudta. Komoly gátak vannak benne a szóbeli feleléssel kapcsolatban.
A szabadidejét már ő oszthatja be szabadon, nem korlátozzuk ebben. Egyszerűen nem látunk benne olyan problémát, amit most szigorral kellene faragni. Belátta, hogy érdekelt a kötelességei teljesítésében, és ha néha nehézkesen is, de tart egy bizonyos szintet.
Este tíz körül van takarodó, bár most a karácsonyi szünetben nem korlátoztuk, addig maradt fent és akkor kelt, amikor neki jó volt. Szilveszterkor magától mondta, hogy elsején már 10-kor fog feküdni, és rendesen kel másnap, hogy visszaszokjon. (Mondjuk ma éppen még alszik, de hát hétvége van.)
A családtagokkal változó a magatartása, néha igen szemtelen és bántó is tud lenni, de alapvetően figyelmes, udvarias.
Összességében tényleg nem lehet rá panaszom.

Dreamer, örülök, hogy jelentkeztél, és ilyen részletesen beszámoltál a dolgaitokról. A sulikérdést sajnálom, de amit a fiadról írtál, az nagyon jól hangzik! Örülök, hogy itt tartotok már, és nekem nagy reményt ad, hogy egyszer majd talán mi is eljutunk idáig. Köszi!

Tomger: reggel még akartam neked válaszolni, de mennünk kellett a zenére. Igen én is azt gondolom, hogy előbb jobb az azonos dolgokkal tanulni a kicsi-nagyot. Erre nekünk nagyon jó volt a logikai készlet, mert imádta bepakolni, na ja úgy azért nem, hogy csak a pirosakat először, majd a zöldet... Viszont van, hogy egy lépcsőfokot ki kell hagynunk és néha a bonyolult dolgok összemosásából lesz meg minden. pl: lila vödör. Gyűjtenie kellett az azonos színű dolgokat és akkor lett meg neki a lila is meg a vödör is.

Tetszik a krémes-hisz azt vszínűleg ismeri, mint a fotelt. De aranyos lehet, ahogy mondja! :laugh:

Viki: Az áldott jó filctoll, még órát is lehet rajzolni vele a kézre, sőt gyűrűt, tetkót.

Dreamer: Jó érzés lehet számotokra, hogy a gyümölcsötök lassan kezd beérni, amit nagy odafigyeléssel nevelgettek. Jó hallani ilyeneket, mert ti már előrébb tartotok, mint itt sokan.
Az meg külön öröm, hogy tanító mester is tud lenni és figyelnek rá a többiek és ez által vannak kapcsolatai. A lányokhoz való viszonya milyen?

A lányokat megnézegeti, van, akihez kissé vonzódik, de ezek csak ilyen igen halovány érzelmek, és nem sokat beszél róluk, bár mi bátorítjuk, hogy mondjuk hívja el cukrászdába a kislányt, vagy ilyesmi. De ennyire úgy tűnik még nem vágyik lánytársaságra, mert a fiúk és a számítógép együtt messze nagyobb kihívás.
Mellesleg a kamaszkora már vagy két éve megkezdődött, testileg átalakult, jóval előbb, mint az osztálytársai. Nyilván ismerkedik is, de nem látom jelét, hogy ebbe egyenlőre mást be akarna vonni.


Ami a csapat tagjainál a kommunikációs problémákat illeti, az egyik fontos oldal az, hogy kommunikáljon, ez kétségtelen. De általánosságban mindennek az alapja a beszéd értése. Mert minél inkább érti a beszélt nyelvet, annál könnyebben tanítotok meg bármit is. A szókincs és a logikai gondolkodás fejlesztése a kulcs ahhoz, hogy megismerhessék a világot. Sok sikert!

Süni,
köszi, én is valahogy így gondoltam :dry: .

Mi a színeket és számokat gumicukorral tanultuk. Ha jó volt a válasz, akkor megehette. 5 éves kora körül eszméletlen mennyiségű és fajtájú gumicukrot vettünk!

A gumicukor nálunk is igen sokáig "üzemanyagként" funkcionált.

Huh Dreamer, az ellenkező nem nagyon ingoványos terület még minden gyereknél ebben a korban.
Egyébként pedig tényleg jókat írsz! Örülök!
Nagyon régen írtál és nem emlékszem, Nálatok mennyire volt korábban jellemző az ismételgetés (ha egyáltalán). Ez azért kérdezem, mert már nincs kétségem, hogy a fiam a legtöbb dologban eléri az átlagosat, de ez az ismételgetés, ami mindig ott van csak magasabb érettségi szintre emelve, nem akar változni. Igaz hullámzik a mennyisége hol több hol kevesebb, de nem múlik.
Most pl bizonyos kérdéseket ismétel. El fog romolni a wc? El fog romolni a hűtő?

Süni,
Vendégek elől rejtve. Jelentkezz be vagy regisztrálj a tartalom teljes megtekintéséhez.

Viki: jó ha el tudod fogadni, én még most sem vagyok ebben teljesen ok, pedig tudom a gyereknek sem mindegy. Túl képp örülnöm kellene mert G látványosan fejlődik, de mindig az átlag mögött kullogunk, én pedig mindig reménykedem, hogy egyszer behozzuk azt a lemaradást. Amit pedig már rég el kellene engedjek, mert ilyen nincs olyan hátránnyal indulunk és mert egy csomó képesség annyival rosszabban működik.
Ami miatt mégis reménykedem, hogy annyit gyakorolok a gyerekkel, hogy a nagyommal negyed ennyit sem tettem, az viszont tudta.
Most kezdtem el G-vel olyan vesreket/meséket olvasni, amit a nagyomnak 3! évesen olvastam! Vagy még hamarabb

A krémes-prémes és a hotel-fotel duóban igen, lehet csak simán a nem ismerés/értés, de nagyon tartok tőle, hogy egy cuki kis diszlexia integet felénk... Ezt most még nem lehet tudni, nem olyan rég óta beszél, ezért ez a mi esetünkben később fog kiderülni, tisztázódni.

Tomger: szerintem nem kell feltétlenül a diszlexiára gondolnod. Miért kell egy 5 éves gyereknek tisztában lennie azzal, hogy mit jelent a hotel, vagy az, hogy prémes? Ha ezek tök új szavak és nincs mihez kötni, akkor persze, hogy logikusabb neki az, hogy esetleg rosszul hallotta.
Az én fiam mostanában rengetegszer teszi fel a "Mit jelent...?" kezdetű kérdést. Baromi nehéz pl. arra válaszolni, hogy mit jelent az, hogy ellentét. A játékot tökéletesen játsza (én kérdezem, hogy ennek meg ennek mi az ellentéte), de azt szeretné tudni, hogy mit is jelent pontosan. De ma azt is megkérdezte, hogy mit jelent a műsorszünet, amikor tökéletesen megérti az adott szituációban, persze még dühöng is hozzá.
Az nt lányom sosem kérdezi olyan dolgok jelentését, amivel tényleg tisztában van.

Tomger:
Vendégek elől rejtve. Jelentkezz be vagy regisztrálj a tartalom teljes megtekintéséhez.

Én is irigylem azokat, akik el tudják fogadni teljes mértékben, hogy sose éri utol az nt-ket a gyerek. Pont ezen gondolkoztam a tanfolyam alatt, mikor a szülők elfogadási és megküzdési stratégiáiról tanultunk, hogy mennyivel egyszerűbb egy stagnáló állapotot elfogadni, mint egy állandó fejlesztést igénylőt. (mondom én, aztán lehet, az sem könnyebb.) Arra gondolok, hogy egy siket gyerekkel tudod, mire számíthatsz, megtanuljátok a jelnyelvet, alkalmazzátok a technikákat. Látás és mozgássérültnél dettó. (már a stagnálókra gondolok).
Itt meg állandóan fejleszteni kell, mindig remélve, hogy egyre jobban fog teljesíteni, és nézem, hogy most mondjuk 4 éves szinten van, akkor egyszer csak eljut majd 20 éves szintre is... Én ezzel amúgy a diagnózis óta küzdök, és egy állandó feszültség van bennem emiatt.
Pont a gyakorlatomon jöttem rá, hogy ez mekkora teher rajtam. A fiam viselkedése rengetegszer kiborít, és megvisel, hogy rikoltozik, hogy ha dühös, akkor kiborul, vagy még mindig harap... És mindig ott van a fejemben, hogy ha így viselkedik továbbra is, akkor mi lesz vele felnőttként, és jaj istenem hogyan oldjuk meg, és hogy miért nem haladunk... Közben a többi gyerekkel az oviban simán lekezelem ezeket, nem aggódok, segítek, ahol kell, kivédem a harapást, ismételtetem a mondatot, vagy promptolom, amit kell. És az a különbség, hogy nem rajtam van a felelősség, hogy mi lesz vele 5 év múlva. Ha itthon is ilyen nyugodtan tudnék élni a fiam mellett, sokkal jobb lenne mindenkinek. Fejleszteném, haladnánk apró lépésekben, és tudnám, hogy 5 év múlva már nem fog rikoltozni. Ha nekem ezt valaki egyszer biztosra megmondaná, hogy el fog múlni ez is, kisimulnék, megnyugodnék. Én most ezt próbálom szugerálni magamnak, hogy fog fejlődni, ne izguljak, mennyit haladtunk eddig is már. Hogy egyszer csak elhagyja már ezt a rikoltozást is. Ma pl azt mondtam neki, menj fel, és írd meg a házit, és ő felment és megírta. Év elején meg ott kellett mindennel nyüstölni, egy kész rémálom volt. Ha ezt sikerülne tudatosítanom, elhinnem, hogy haladunk, és lesz ez még jobb is, akkor talán én is nyugodtabb lennék. De lehet, hogy ez alkat kérdése, és én túlságosan aggódó vagyok ehhez.
Ezért jó olvasni Miri és Dreamer írásait, hogy lássam, hogy van hová fejlődnünk, és ha nem is 10 vagy 14 évesen fogunk itt tartani, de egyszer csak majd eljutunk mi is valameddig.

Labolen:
Nagyon meghatott, amit arról írtál, hogy máshogy állsz mások "problémás" gyerekéhez, mint a sajátodhoz. Igen, mert L.-nak az ANYUKÁJA vagy! Szerintem ezért lehet pokolian nehéz a pedagógus, főleg a gyógypedagógus pálya. Muszáj elvonatkoztatni, hogy mikor kell egy gyereket "csak" szeretni és mikor oktatni. Nekünk ez baromi nehéz, mert igazából mindkettőnek lennünk kell egyszerre, hiszen nincs hivatalos segítség a bajunkra.
Én azt hiszem, hogy lassan eljutok a teljes elfogadásig, mert már nem konkrétan a gyerek fejlődése aggaszt a legjobban, hanem inkább a világ hozzá való viszonya, az elfogadás, vagy inkább annak hiánya.
Azt a témát, hogy melyik szülőnek könnyebb elfogadni a gyereke fogyatékosságát én pont a másik irányból közelítem meg: míg egy vak kisgyerek szülei tudják, hogy ami van az tökéletesen végleges, nekünk van valami, ami nagy erőt adhat: a remény! Soha sem tudhatjuk, hogy meddig jutnak el a mi kisfiaink, kislányaink, és a bizakodás mégiscsak nekünk dolgozik. A mi palántáinknak ugyan iszonyat nagy akadályokat kell legyőzni, mert egy kívülről nem látható, de nagyon komoly fogyatékossággal élnek, de egész családok dolgoznak azért, hogy a lehető legtöbbet érjék el és esélyük legyen egy szinte teljesen átlagos életre.
Én is sokat gondolkodom ezen, hogy ha már fogyatékkal élő gyermek jutott nekem, akkor jó-e ez így, de jobban szeretem ezt a kérdést így látni.

Ismételgetés:
A fiam mozdulatokat ismételgetett (autótologatás, ugrálás, rágcsálás), szavakat sosem, bár olyan viszont volt, amikor egy egész délután ugyanazt a dalt énekelte. Szép tiszta hangja volt 10 évesen, de amikor mondjuk ötvenedszer hallottam a dalt, már ez sem segített igazán.

Az ilyen kérdések szerintem összetettek. Két dolog van benne (vagy több).
Egyrészt érdekli a hűtő/wc működése. Másrészt érdekli a világ egy része, abból a szempontból, hogy mennyire nélkülözhetetlenek ezek az eszközök.
A fiam a kádlefolyóval volt ilyen misztikus kapcsolatban, amíg nem kerestem a neten neki egy képet a csatornarendszerről, és megbeszéltük, hová folyik a víz a wc-ből és a lefolyóból.
Hogy mért úgy kérdezi, hogy mért fog elromlani? Alapvetően hajlamosak a pesszimista világlátásra. A fiam nem kérdezte az ilyesmit, hanem kijelentette néha valamiről, hogy úgyis elromlik, vagy úgysem fog sikerülni. AZ apját tudta így felhőzni, amikor nézte, ahogy játszik a számítógépen, és kijelentette, hogy "ott most mindjárt meghalsz".
A kaja és a wc-re járás olyan alapfunkciók, amiket ő már gondolom tudatosan művel, de ilyen egyéb dolgok, mint a műszaki cuccok "beleszólnak" a dologba. Nem tudja teljes mértékben kontrollálni a dolgot, és nem is érti. Ez pedig bizonytalanság.
Én az ilyen eseményekben mindig a lehetőséget láttam arra, hogy valamit tanuljunk. Szavakat, apró dolgokat az életről.
Pl. vannak olyan ennivalók, amiket hűteni kell, és vannak, amiket nem. Ha elromlik a hűtő, akkor sincs nagy baj, mert majd egy szerelő megjavítja, és a kamrában van olyan étel, amit akkor is ehetünk addig. Stb.

Fejlesztés:
Érdekes, nekem éppen megkönnyebbülés volt, hogy a gyerek fejleszthető. Nekem sokkal rosszabb lett volna, ha nem tudok semmit tenni azért, hogy jobb legyen neki. Most már nálunk a fejlesztés egy része arról szól, hogy hogyan tudja magát fejleszteni. Mit figyeljen meg, hogyan válasszon tanulási módszert, mikor kérjen inkább segítséget.

Champ: na igen, a pohár félig üres, vagy tele. Mindent lehet más szemszögből is nézni, és köszönöm, hogy leírtad, teljesen igazad van.
Én úgy érzem, hogy pont emiatt a fejleszthetőség miatt nem tudom igazán elfogadni a gyerek állapotát, mert mindig fejlődik, és tudat alatt mindig többet várok el, mint amire képes. Ugyanakkor abszolút reményteljes vagyok vele kapcsolatban, és én is szoktam azon gondolkodni, hogy melyik milyen teherrel jár. Oké, fogyatékos, de legalább egészséges, nincs izomsorvadása, nincs romló állapota, sőt. De mivel mindig javul, ezért nincs meg az, hogy belenyugodjak a dologba. De igyekszem optimistábban állni a dolgokhoz.

Na, délelőtt megírtam, hogy elfogadtam Mimit és ez így is van. DE! Ami még nem megy, mert viszonylag új dolog, a játszótéren vagy egyéb helyeken az ismeretlenek reakcióinak kezelése. Mimi holnap lesz 6 éves, szép magas termetű kislány, de ugrándozik, rikoltozik, úgy játszik a játszótéren mint egy 1-2 éves. Ez szinte minden gyerekben megütközést kelt vagy kinevetik, jobb esetben megkérdezik a szüleiket, hogy miért csinál ilyeneket, rosszabb esetben látom rajtuk, hogy megijednek Na, ezeknek a dolgoknak a feldolgozása még hátra van Ti ezt hogy kezelitek? Hogy bírkóztok meg vele? Viszont ilyenkor is találok valamit aminek örülhetek, pl. hogy figyeli a többi gyereket, sután ugyan de keresi a társaságukat, szépen játszik a játszótéren, ami eddig csak néhány percig ment Éppen ezért én azt gondolom, hogy ez a sikítozás(ha valami nem tetszik) és rikoltozás(ha valami tetszik) szintén fog változni.

Labolen, érdekes, hogy soraidat olvasva rájöttem, hogy én eddig nem is aggódtam ilyeneken, sztem tudat alatt elnyomom ezeket a kérdéseket magamban, mert tuti megbuggyannék. Érdekes amit írsz a stagnáló állapotok elfogadásáról. Az tényleg más lehet, kevesebb a kérdőjel, a bizonytalanság. Én lassan jutottam el oda, hogy félve, de gondoljak arra, hogy Mimi mindig más lesz mint a többi ember. De ez valóban megnyugvást is hozott. Csak arra kell figyelni, hogy feladást ne jelentsen, továbbra is a maximumot tegyük érte, és ha aznap mégsem feladatoztunk annyit, vagy hétvégén hagyom pihenni az ne okozzon lelkiismeret furdalást. Egyensúlyt kellene tartani valahogy és ez nehéz. Egy siketnél, látás- vagy mozgássérültnél, talán ez nem így van, de ott pedig biztos azon fáradoznak a szülők, hogy a sérültség ellenére a legtöbbet nyújtsák a gyereknek, a legtöbb lehetőséget biztosítsák, hogy teljes életet élhessen.