Annyi negatívat írtam legutóbb, hogy most kívételesen beírom Marci egyik jó megszólalását:
Piros Lámpa+zebra. Nem jön autó, a nép elindul át a zebrán miközben még piros a lámpa,elbambulva automatikusan én is Marcival.
M. közben: Apa, nem kell ám követni az embereket,ha butaságot csinálnak (borzasztó szabálykövető, ha pl. közlekedésről van szó)
Én: Hú , bocsi fiam, észre sem vettem, hogy piros, mindenki elindult.
M: Hmm..ezt legközelebb mondd a rendőrnek, amikor megbüntet.
Bocsánat, hogy oldalakkal korábbi dolgokra reagálok, csak mostanában ritkában nézek fel, tudom, hogy már teljesen másról van szó, de még a múltkorit lezárandó:
Mindenkinek köszönöm, aki leírta, a nehézségeit, Kimnihez hasonlóan mi is ilyenkor érezzük, nem szülői minőségünkben vagyunk gyengék (bár vannak persze hiányosságaink), hanem ezek az érzések másokban is esetleg időnként "felhorgadnak"

Amellett nekem kevesebb jogom is volt ezeket így leírni, mert nektek anyaként az életetek nagyobb szeletét teszi ki a gyerekekkel való foglalkozás.
Ha őszinte akarok lenni, talán nem is maga az autizmus, ami a legnehezebbé teszi a dolgokat, hanem pl. a segítség hiánya. Az elmúlt évben kétszer volt olyan, hogy zsinórban két összefüggő napot voltunk gyerekek nélkül, hihetetlen feltöltődés volt:)
Champ: Nem mondom, hogy nem fogott el némi irigység ,amikor olvastam ezt a két hetet

Egyébként nem az a baj, hogy a szüleinkkel rosszban vagyunk, hanem sajnos még fiatalok (50es éveik elején/közepén), rendkívül sokat dolgoznak, sokszor hétvégén is , pedig egyébként Marcit simán rá lehetne bízni bárkire, mert ezen ritka alkalmakkor nagyon jól viselkedik.
Labolen: : Fecske: Eddig úgy tudtam, hogy mi kívül esünk a Fecske 'akciórádiuszán' (BPtől 30km), de esküszöm most már rendesen utánanézek
Kimni: Abszolút egyetértek azzal amit írtál : a legmegterhelőbb sokszor tényleg a bizonyos esetekben tanúsított 0 EQ nulláz le legjobban lelkileg (ezt mondjuk Andesz sokkal jobban kezeli mint én; pont úgy, ahogy te javasoltad,
Manka 
, nekem valahogy nagyon nehéz) . ahogy M. nekünk esik, terrorizál. Le sem merem írni a durvábbakat ,amiket a fejünkhöz vág néha, mert egyik -másik szinte anatómiai horror kategória, ráadásul azt sem tudjuk honnan szedi (gondolkodunk is, hogy pszichológushoz megyünk). És közben sokszor szinte lehetetlen tudatosítani magamban, hogy ezt egy valamilyen szinten "sérült" gyerek mondja, annyira meggyőző. Hozzá kell tenni, hogy bizonyos esetekben meg olyan hihetetlen empatikus (vagy annak tűnik?

, kedves, jószívű, hogy tényleg nehéz megérteni, néha mit miért csinál. A szerencse az, hogy legalább a kistestvérével szemben soha nem agresszív: nagyon szereti, puszilgatja, kedveskedve gügyög neki, játszik vele. Végül is inkább minket egrecíroztasson, mint a picit
És sorry, eztán majd próbálok többet/gyakrabban olvasni, és a köz javára írni, ez most eléggé 'egotrip' lett:)