Sziasztok!
Borkamama vagyok, egy 3,5 éves aspi-gyanús kisfiú anyukája. Túl vagyunk egy nevelési tanácsadói körön, egyszer voltunk a Vadaskert Alapítványnál, ahova majd júliusban megyünk egy hétre. Jelenleg TSMT-re és Aryes-terápiára, amit B. nagyon szeret. Igazából "autodidaktaként" láttunk hozzá a fejlesztés megszervezéséhez, mert a malmok elég lassan őrölnek.
Szerencsére Bálint kevéssé érintett kisfiú, aki intellektuálisan szaladt nagyon előre (számol, olvas, mindenre kíváncsi, nagyon kreatív: mindennel el tud játszani, mindenre van ötlete). Nála alapvetően a szociális készségekkel van probléma: retteg a korosztályától. Ez egészen kis kora óta így van és egy cseppet sem javul a helyzet. Amikor jártunk vele játszócsoportba, Ringatóra, ott elfogadta a többieket, de játszótéren, utcán vagy vendégségben, ahol "testközelbe" kerülnek, teljesen bepánikol. Kiabál, hogy ne kukucskáljon a kisfiú, miért nem csúszik le a kislány, menj innen, menj haza stb. A többi szülő meg mély megvetéssel néznek rám, hogy milyen neveletlen a gyerekem. Olyan jó lenne segíteni neki... Ti tapasztaltatok ilyet? Elmúlik? Mit lehet tenni?
Az elején volt nehéz, amikor láttam, hogy más gyerekek hogyan mennek oda egymáshoz, hogyan játszanak, mosolyognak egymásra, hogyan ölelik egymást, miközben B. üvöltve rángat el, hogy "Menjünk! Menjünk!" Ilyenkor azért nagyon összeszorult a szívem, hogy ebből kimaradunk, hogy teljesen egyedül vagyunk.
Az is nagyon rossz, hogy teljesen elkoptak a kismamatársak, mert - jogosan - senki nem szereti, ha leordítják a gyerekét. Szóval baromira gyedül éreztem magam, ami mostanra azért oldódni látszik.
És hogyan fedeztük fel, hogy B. aspi:
Valahogy mindig éreztem, hogy B. más mint a többi gyerek, sokkal "idősebbnek", érettebbnek tűnt már egészen kicsinek. Néha furi volt a "komolysága", de az, hogy sokan mondták, hogy mennyire okos tekintete van, megnyugtatott. Tényleg nagyon okosan néz! A viselkedésében csak az volt furcsa, hogy nagyon megijedt bizonyos zajoktól (pl. pénztárgép, troli csengője, ha tüsszentett valaki, ha sírt egy másik gyerek) és a gyerekeket soha nem igazán csípte (az idősebbek és a babák jöhetnek). Ő alapvetően könnyen kezelhető, nyugodt gyerkőc. Voltak/vannak kiborulásai, de azt hiszem, ezeket jól kezeljük, és szerencsére viszonylag ritkák.
Ő repked, keveri a névmásokat (most az elmúlt egy hétben hirtelen ez sokat javult), vannak "specializálódott" időszakai (lámpák, kémények, emeletek, most éppen a számok - tiszta fejszámolóművészek lettünk mellette), kicsit ügyetlenül és túl óvatosan mozog, még nem szobatiszta, ragaszkodik dolgokhoz, de ez nem vészes. Viszont szerencsére remek étvágya van, nagyon bújós és nagyon "szereti a mamát".
Nekünk talán azért könnyebb őt elfogadni, mert apájával együtt mindketten érintettek vagyunk. A férjemen jobban látszik, rólam meg meg nem mondaná senki, de én tudom (emlékszem, milyen volt kisgyereknek). De - megnyugtatásként írom - mindketten teljes életet élünk, van hivatásunk, családunk, barátaink. Igaz, nem nézünk tévét, nem érdekelnek a celebek, viszont a Világ minden kis finomságát észrevesszük! Ezért én alapvetően imádom az aspikat, az eszüket, a "tisztaságukat"!
Bocsánat, hogy ilyen hosszan írtam, de itt végre nem kell félrebeszélni, magyarázkodni, ami - khm, izé, valljuk be - egy aspimamának nem is igazán megy...