Három gyereket terveztünk a férjemmel, L. a legidősebb. Két évvel később született a húga és újabb két évvel később az öccse. Sorsszerű volt, hogy így bejött minden tervünk a gyerekvállalás terén. Ha csak fél évvel későbbre terveztük volna a harmadik gyermeket, lehet, csak kétgyerekes család lennénk, és nem három.
L. három éves koráig egy életvidám, mosolygós kisfiú volt. Úgy tudott kacagni, hogy gurult a nevetéstől. Szeretett velem játszani, érdekelte a világ, nyugodt és átlagos életünk volt akkoriban. Már másfél éves korában szavakat mondott, tudta a színeket, két évesen a teljes ábécét megtanulta egy kis beszélő játéktelefonnal. Rettentően büszkék voltunk rá. Voltak problémák, de hát melyik kisgyereknél nincsenek.
Három és fél éves volt, mikor kezdett megváltozni. Egyre többször bebújt a szekrénybe egyedül, nem jött játszani, nem evett úgy, mint régen. A húga másfél éves volt, mikor láttuk, hogy már megelőzi a bátyját mind kommunikációs, mind szocializációs téren.
Ekkoriban fél évre átköltöztünk édesanyámhoz, mivel átépítettük a házunkat. Őszre vártuk a harmadik gyermekünket, kellett a tetőtér beépítés, hogy elférjünk. Ez az időszak nagyon megviselte L.-t. Itt jöttek elő igazán a gondok.
Nagynéném védőnő, ő hozta fel először az autizmust. Eleinte nagyon tagadtunk, ellenálltunk. Ebben az ellenállásban a helyi védőnő és háziorvos is segített. „Ugyan hogy lehetne autista, hiszen beszél.” Végül anyósom hozta a megoldást, asperger szindróma. Mikor augusztusban bejutottunk a Bethesdába, én már biztos voltam az autizmusban. Egy órás vizsgálat után megkaptuk a diagnózist.
Nagyot változott a világ körülöttünk. A kisebbik fiammal 8 hónapos terhesen, az átépítés közepén, L épp ovikezdés előtt. És akkor beüt az autizmus. Minden reggel és este úgy keltem fel, hogy ez a szó visszhangzott a fejemben, aspeger szindróma. Van egy asperger szindrómás fiam. Állandóan elképzelt párbeszédeket folytattam idegenekkel, ismerősökkel, hogy hogyan mondanám el nekik a dolog lényegét. Ez lett a legfontosabb dolog az életemben, állandóan ezen pörgött az agyam.
Szerencsénk volt, hogy bejutottunk egy akkor induló 4 alkalmas Vadaskertes szülőképzésre. Itt kaptam egy alaptudást az autizmusról. Hathetes volt a kisbabám, mikor elkezdtük, minden előadáson ott ringattam a hordozóban. Tudtam, hogy kell valami fejlesztés, de azt nem tudtam, milyen. Végül tsmt tornát kezdtünk el. Máig sajnálom, hogy igazán csak két év múlva kapott rendes autizmus specifikus fejlesztést szakembertől.
Én otthon próbáltam fejleszteni. Két évig „dobozoltunk”, ebbe szorítottam bele az otthoni finommotorikus, kognitív és szoc-komm fejlesztést. Idővel a húgával együtt csináltuk a feladatokat, így elmondhattam, hogy mini csoportos foglalkozást tartunk.
Nekem nagyon sokat jelentett, hogy azzal, hogy otthon feladatokat csinálunk, tornázunk, és igyekszem alkalmazni a tanult autizmus specifikus eszközöket, úgy érezhetem, hogy teszek valamit a gyerekemért. Láttam, hogy ezek használnak, hogy bár lassan, de fejlődik.
Három éve találtam rá az auti.hura. Rengeteget tanultam az itteni tapasztalt szülőktől és egy új közösségre találtam. Végre nem vagyunk egyedül a problémákkal, örömökkel, van kivel megosztani ezeket.
Eltelt négy év. Már nem kelek és nem fekszem úgy, hogy az asperger szindróma ropog a fejemben. Más, hétköznapi problémákon pörög az agyam. Ugyanúgy rengeteg munka van a fiam autizmusával, de ez mára természetes lett. L újra kinyílt, játszik a tesóival és ismét gurulva kacag az élet vidám dolgain.
Szeretek visszanézni az időben, hogy honnan indultunk és meddig jutottunk. Még jobb lenne egy időgép, hogy belenézhessek, megnyugodhassak, hogy a jövőben is minden rendben lesz. De mivel ez nincs, csak tovább dolgozhatok a gyerekért, és bízom benne, hogy ha tovább haladunk a megkezdett úton, akkor a legmesszebb fogunk eljutni, ameddig csak lehetséges. Vagy még annál is tovább…
További történeteket olvashatsz itt.
Te hogyan vetted észre? fórumtopichoz kattints ide.
