Miri: én iylen hosszú sorba be sem állok a büféknél!
Z. ezeket a helyzeteket elég jól kezeli, ha van cél, amiért várni kell, akkor az sem gond, ha nem tudjuk, hogy pontosan mennyit. De ha úgy jártunk volna, mint ti, akkor sanszos, hogy az én fiam kiakadt volna.
Z. sem tőr-zúz, csak kiabál, pár mondat után, már tök nem a témával kapcsolatban, hanem elővesz régi sérelmeket is. Meg persze sír, krokodil könnyekkel.

Egy 10 éves, közel 1,5 méter magas gyerektől ezt már nehezen veszik az embertársak.
Egyébként láttam én Z. nem auti osztálytársát is kb. a fiammal hasonló szinten dühöngeni, mert mikor mentünk a színházba ő már nem fért be a kocsinkba. Vagy 10 percig nyugtatgatta a tanítónő.
Az időmérő sokat segít, amikor olyan feladatot kap, amit nehéz határidőhöz kötni, pl a rendrakás. Ha csak annyit mondok, hogy össze kell pakolni, akkor játszik. Ha viszont kiteszem a timert, akkor pakol, és igyekszik tartani a határidőt. Néha rászól a tesójára, hogy siessünk, már csak 12, 8, 5 stb. perc van hátra. Ez persze csak akkor működik, ha moti is van.
Tegnap reggel nagyon puffogva jött be az osztálya, zengett tőle a suli. Ma vettem két párizsi kockát, a zsebembe rejtettem és a kocsiban mondtam nekik, hogy ha gond nélkül, nem gorombáskodva bejönnek, akkor az osztályban meglepit kapnak. Nem volt gond, vigyorogva várta, hogy mit fog kapni és még elégedett is volt vele. Van, hogy csak így megy.