Téma: Autizmus mindennapok

Kimni: Hiába, a fogorvosnál sok érdekes kütyű van.

Macikám: a fogorvos sztoridhoz elfelejtettem hozzászólni. Nagyon ügyes a fiatalember, remélem nem találtak semmit.
Kezdtem számolni is, hogy mire végezne, hát sajna nem jöhetek számításba, mint asszisztens, pedig az űrben én is ott lennék. Bár lehet, hogy a Marslakók fogazata jobb, mint a magyaroknak
Az a sok kütyű sokakat lenyűgöz. Lehet liftezni, fúrni, víz jön, levegő és némelyik szék olyan ufós is.

sünöcske: nem találtak nála semmit szerencsére, pedig a fogmosás inkább csak imitáció, max fél percig viseli el a súrolást, de az is több, mint a semmi.
Biztosan nem volt olyan komoly az a vizsgálat, eleve nem lehetett az, ha odaözönlött 10-15 kis óvodás, de azért akkor is ügyi volt szerintem is. Aztán eszembe jutott, hogy egyszer volt ő már a fogorvos bácsinál még úgy 2-2,5 évesen, mikor elkísért engem pocakomban az öcsivel. De akkor csak ott álldigált bent a kezelőben, és mosolygott édesen.

HáromMackó: Egy nagyÁnál, azért sok mindent látunk, főleg ha nagy a gáz.

Szanya: Ez az előadás tényleg nagyon frankó volt. Követhető és egy percig sem unalmas.
Köszönjük nektek! Örülök, hogy megszerveztétek ezt az újabb előadás sorozatot (pedig, hogy ágáltál, látod megéri néhány napig Seduxenen élni )
Gyerekek az előadásról a beszámolót Labolentől várjátok én csak lelkendezek!

Süni:

Sziasztok!

Olyan sok jót-érdekest írtok, bárcsak többet tudnék gép előtt ülni.

Viszont egyszerűen muszáj elmesélnem mi történt velünk tegnap:

Nincs 1 hónapja, mikor bezártam Gergőt a járó motorú autóba, benne a kulcs természetesen, ablak sehol lehúzva. Bár akkor a kocsi riasztója volt fizikailag a tettes, ez nem enyhítette bűntudatomat. Akkor a megmentőm egy kollégám volt, aki, mint egy jó autótolvaj egy bicikli küllőjével mentette meg a helyzetet. De azt átélni, hogy magyarázok a gyereknek, aki nem érti mit mondok, akarok,Én kint, Ő bent zokog....

Viszont tegnap délután mintegy 45 percnyi küzdelem után szabadultam be a lakásba, ami azért akkora hír, mert a drága kicsi fiam, aki 3,5 éves, nem beszélő auti és nem is érti amit neki mondanak, vagyis 0 szövegértése van, csillogó szemmel, édes mosollyal az arcán, laza íves mozdulattal kizárt az erkélyre, ahol én éppen teregettem. És hiába beszéltem neki, mutattam mit csináljon a kilinccsel, persze még jól rá is zárta azt. És aranyosan csapkodta az üveget és mondta a kis mantráját, babebabebabemamemame......
De látszik, hogy valamit tanultam az első esetből! Mert régen valószínűleg betörtem volna az ajtót, vagy ott sírtam volna, míg jó pár óra múlva megjött volna a Párom, és engem az ideg összeroppanás szélén talált volna.
Ehelyett a bukón nyitva lévő ablakon, ami hála az égnek, hogy nyitva volt, kb előtte 20 perccel nyitottam ki, így csak a szúnyoghálót kellett szétbarmolni. Végül a locsolócsövet meg a karomat betuszkoltam, és nem kicsi harc árán, ami mára úgy néz ki, mintha megvertek volna, felhúztam a kilincset, és beszabadultam.

Komoly sokk volt ez nekem. Látni a kis szemében az értelem hiányát, hogy nem érti egyáltalán mikor és mit mondok neki, nagyon taccsra vágott. Azt hiszem megint a gödör mélyére kerültem lelkileg. Annyira, de annyira szeretem Őt, de nem tudom mikor fogom ezt az egészet igazán feldolgozni. Azt hiszem az utóbbi kemény napok csúcspontja volt ez a tegnapi. Mert megint jöttek a rossz gondolatok, a teljes menekülési vágy, elfutni, elszaladni, mindent felégetni érzés.

Köszi, hogy itt kiírhatom magamból!

Wertzuz: Vedd úgy,hogy ez egy kölcsönös ki-be zárás volt. A mi családunkban a gyerekek a WC-be zárják be magukat. Mindegyikünknek van egy szabadulási sztorija.
Évek múlva már csak a komikus oldalát fogod látni, hogy kalimpáltál kézzel, lábbal.
Amúgy ennyi idősen egy NT. se lett volna jobban a segítségedre!

És kellenek az ilyen sztorik is az emléktárba, mert esendő emberek vagyunk!

wertzuz:
Ez tényleg nagyon kemény lehetett, szerencsére nem végződött rosszul. Vendégek elől rejtve. Jelentkezz be vagy regisztrálj a tartalom teljes megtekintéséhez.

Sünöcske: Vendégek elől rejtve. Jelentkezz be vagy regisztrálj a tartalom teljes megtekintéséhez.

Wertzuz, az erkélyre egyszer engem is kizárt a fiam. Szerencsére Apa itthon volt, különben be kellett volna törnöm az üveget. Ő is olyan 3 év körül volt akkor, nem is értette volna, ha magyarázok neki. Azért most már az ilyet érti. Ne keseredj el, fog ő még sokat fejlődni. Tegnap az előadáson az hangzott el, hogy 6 éves koruk körül szokott lenni egy nagy ugrás a fejlődésben. (Nekem meg az a tapasztalatom, hogy már 4-4,5 éves kortól begyorsulnak többnyire.)

Wertzuz: engem zártak már ki a lakásból amíg kivittem a szemetet. Az akkor kb. 3 éves lánykám nagyon sírt, Z, aki 5 éves lehetett kis magyarázásra szépen elfordította a kulcsot és beengedett. De az a pár perc maga volt a pokol!
A teregetős sztori ismerős! Engem többször is kizártak, először Apa a garázsnál szöszölt, így megkértem az utcán sétáló gyerekeket, hogy szóljanak neki, mert a bejárati ajtó zárva volt. Azóta, ha egyedül vagyok a gyerekkel csak úgy teregetek, hogy a bejárati ajtót kinyitom. A földszinten lakunk, egyszer-kétszer már előfordult, hogy kiugrottam az erkélyről!
A kocsiban csak akkor hagyom egyedül őket, ha tényleg csak egy percre kell beugranom a boltba és meg tudok állni közvetlenül előtte. A CD lejátszó viszont nincs aksira kötve, csak gyújtásról működik és ha zenét akarnak hallgatni (szinte mindig), akkor kénytelen vagyok bent hagyni a kulcsot...

Köszönöm szépen a kedves válaszokat, és a viszont történeteket! Annyira jó olvasni, hogy nem vagyok egyedül, hogy másnál is előfordultak már ilyenek. És próbálok jobb kedvű lenni és nem beledöngölni magam az önsajnálatba, hiszen az nem segít.
Tudom, hogy sokszor csak annyi kéne, hogy egy kicsit egyedül lehessek. Ami sajnos nagyon ritkán van. De tény, hogy tanultam az esetből az biztos.

Wertzuz: Ja igen, mellesleg ezeknek a kizárásoknak semmi köze az as-es gyerekekhez, engem minden alakommal az nt. lányom zárt ki a lakásból!
Pont erre van ez a fórum, hogy ne csavarodjunk be! Írj le bármit, örömöt, bánatot, itt tuti megértésre találsz!

Wertuz, van ez a film, "Thomas után" azt hiszem, van benne egy ilyen jelenet. Valami spájzba zárja be a nem beszélő auti kisfiú az anyukát. És ugyanígy nem érti a kommunikációt, anyuka kérését sem. Megmondom őszintén, elsírtam magam. Értem, hogy miért küldött ez az eset padlóra, talán ennyire világosan és egyértelműen kevés helyzetben lehet megélni az autik nehézségét és átérezni, hogy annyira nem érti pl ebben a helyzetben a külvilágot (a kommunikációt is beleértve), hogy arra sem jön rá, hogy a saját anyukája bajban van és kétségbe van esve és segíteni kéne neki. Ez egy NT embernek az alapvető ösztöne és azt meglátni, hogy pont a gyerekünkben nincs meg ez, ez valami rettenetes dolog. Meg, hogy ennyire egyértelmű utasításokat sem ért meg. Én azt gondolom, hogy tulajdonképpen jó, hgy ez megtörtént, mert valószínűleg hatalmasat lendít az elfogadás felé ez az eset! Ha ezt fel tudod dolgozni, akkor nem sok dolog lesz, amit még nem fogadtál el benne vagy a diagnózisban.

Egyébként meg nagyon kicsi a kisfiad. Persze, senki nem tudja megjósolni, mi lesz később, fog-e beszélni vagy sem, de a legtöbb auti meglódul, ahogy Szanya is írta. 4-5 éves koruk tájékán van egy nagy lódulás és 6 éves kor körül. Bízzál abban, hogy eljön nálatok is az áttörés valamelyik időszakban! Ha pedig kap fejlesztést, mindent elkövettek,hogy bekövetkezzen az áttörés. Megvan rá minden esélyetek!

Azt hiszem, én klausztrofóbiás vagyok, vagy hát nem olyan durván, de rettegek a bezártságtól, liftekben félek stb. Ezért nálunk igazából semmi sincs zárva. A bejárati ajtót is azért zárom csak, mert amikor nyitva hagytam, akkor bejöttek hozzánk éjjel. Kicsi a lakásunk is, igazából nem tudjuk egymást ki vagy bezárni. Nálunk különben nem a bezárás a baj, vagy volt régebben, hanem a nyitás. A fiam mániákusan nyitott mindent. És ment ki az ajtókon, kapukon. Bezárni azt soha... Egyik sem jó

Kimni: Z. mostanában csinálja, hogy szépen rajzolgat, játszik, aztán egyszer csak megindul kifelé az ajtón, hogy ő most megy pl. Szolnokra... Máshol járt az agya játék közben, az biztos.
Szedtem már össze párszor a lépcsőházban, és hát a földszinten lakunk, hamar kiérne az utcára.

kimni: Tökéletesen írtad le azt amit éreztem, érzek azóta is folyamatosan.
Semmit nem értett az egészből és nem vitatom, hogy egy ekkora korú nt gyermek se viselkedne másként, azért azt megértené, hogy valami baj van. Értené az arcomból, a hangsúlyból, a hevességből. De G. nem értette, nem ment át neki ezekből semmi. Mosolygott és mantrázott tovább jókedvűen. És igen az volt sokkoló, hogy láttam ahogy süt az értetlenség a tekintetéből. És ami még durvábban csapódott le, mikor már bent voltam, hogy miközben azért küzdöttem, hogy bejussak nem éreztem a kezemet, hogy mennyire fáj. De amikor a stressz elmúlt és az adrenalin már nem dolgozott bennem megéreztem és tudatosult a fájdalom. És akkor ott abban a pillanatban haragudtam Rá, haragudtam azért mert olyan, amilyen! Szó szerint dühös voltam azért mert autista! Mintha tehetne róla, mintha Ő akarta volna!?! Akkor persze magam ellen fordultam, hogy még arra se vagyok képes, hogy egészséges gyereket szüljek....
Ezek annyira erős és sokkoló érzések, annyira le tudnak dönteni, ki tudnak ütni mint egy boxolótól a KO.
Persze azért azóta lecsitultak ezek, és tudatosodott, hogy azért is küzdöttem ennyire a bejutásért, mert tudat alatt aggódtam érte.Biztos nem tudtam volna órákig kint dekkolni anélkül, hogy ne próbáltam volna meg mindent a bejutásért.
És köszönöm a film ötletet, mindenképpen megnézem!

Sziasztok!
3 éves kis fiamnál a héten "véglegesen" diagnosztizálták az autizmust. Fél évünkbe került még eljutottunk idáig. Túl vagyunk megannyi vizsgálaton, most a körzetünkben lévő pedagógia szakszolgálatban kezdjük a fejlesztéseket.. Igyekszem informálódni, és böngészni a neten, mi az amivel itthon a minden napokban a segítségére tudok lenni. Magáról az autizmusról van fogalmam, viszont úgy érzem nagyon sokat segítene ha hasonló helyzetben lévő szülőkkel beszélhetnék. A mindennapokról, reakciókról, a lehetőségekről, tapasztalatokról ...

email : Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.

Wertzuz

Engem az Nt nagyfiam zárt ki 4 évesen emeleten és nyitott ablak mellett. Kivette a kulcsot a zárból nem tudta vissza tenni. Szomszéd hozott létrát és másztam be hozzá. Olyan kicsi még a fiad az én kicsim 4 évesen kezdett beszélni ma már ott tartunk, hogy rá kell szólni mert mert a nem illő szavakat is mondja. Én annyira félek, hogy az emeleten kimászik az ablakon, hogy az összes ablakkilincs le van szerelve. Tegnap pont én is kiborultam fáradt voltam és úgy éreztem nem bírom tovább , elsírtam magam. Odajött a kicsim és most (7 éves) először megvigasztalt. Átölelt és az mondta "ne sírj anya , nincs semmi baj" Tudom milyen érzés ezekre várni
3 évesen mindig csak azt mondtam - Szeretném tőle hallani anya

mindig van amire várok és mindig eljön (igaz később mint az átlagnál)

Breva: igen, így van, eljönnek a pillanatok, csak később. A fiam is egyre több érzékenységet mutat a mások problémáira, de még messze van 2 évvel fiatalabb hugitól. Viszont önmagához képest rengeteget fejlődött, és ezt bizony így kell nézni!

Wertzuz, örülök, ha azóta elmúlt az első ijedség, és a düh is! Nyugodj meg, teljesen normális, ha ilyen helyzetekben dühös vagy Rá! Ez nem azt jelenti, hogy nem szereted vagy nem tudod elfogadni! Ezek normális érzések egy ilyen szituációban!
Én egy auti férjjel és gyerekkel élem az életem és csupán 1 nt van naponta mellettem, a kisebbik fiam, tehát túlnyomó részt autisan kell gondolkodnom, beszélnem, írnom (mert most a férjem külföldön van). Nem hiszem,hogy van olyan, amikor soha nem érez dühöt valaki a fia/férje/lánya/akárkije iránt csupán azért, mert auti. Max nem ismeri be. De ezek normális, természetes érzések és elmúlnak. A mi életünk is megváltozik ezért, nem kevés dologról kell lemondanunk és elfogadnunk. Arra jöttem rá, hogy az egész életem arról szól, hogy mindig valami újabb nehézséget kell elfogadnom. Akár a férjemmel, akár a fiammal kapcsolatban. És ez nagyon kimerít, sokszor vagyok dühös, de aztán ez - ahogy nálad is most volt - elmúlik és ilyenkor lépek túl igazán a dolgokon, ha ezt lejátszottam... ha a dühöm is elszáll, akkor azt az adott szituációt és azt a nehézséget, ami azt a dühös helyzetet okozta elfogadtam. Ilyen lépésekben haladok, már biztos tök sok dolgot fogadtam el, de még mindig van, ami előttem áll.
Én őszintén bevallom, hogy engem sokszor zavar, hogy nem tudom biztosan, mit érez. Mond valamit, de semmi garancia nincs rá, hogy valóban azt is érzi (a férjemmel is ez a helyzet). Tisztában vagyok ezzel, én úgy érzem, elfogadtam, hogy ők ilyenek, mégis adott szituációkban egyből ideges leszek ezen, mert én nem tudok jól reagálni, úgy érzem, ilyenkor tehetetlen vagyok és nem akarok nekik rosszat, de mégsem tudom megítélni, hogy mivel teszek jót és ez dühít. Ezen nagyon sok éve nem tudok túllépni, talán ez mindig is feszültséget fog bennem kelteni. Akárcsak a sikítozás...

Breva, nagyon jó érzés lehet, hogy megvigasztalt! Igazad van, tényleg ilyen ez, várunk, várunk, egyszer bekövetkezik, csak később, mint terveztük, mint vártuk. Én is megtapasztaltam ezt! Az ablakparám nekem is megvan! (panel, 7. emelet, hatalmas, teljesen nyitható ablakokkal) Meg erkélypara... vettem zárat az ablakkilincsekre, neked is javaslom! Csak ne hagyd el a kulcsot hozzájuk

Champ, vigyázz a fiadra te is Úgy látszik,nekünk ilyen szökős gyerekeink vannak