Nagykati: A többiek nagyon hasznos dolgokat írtak és csak megerősíteni tudom én is, hogy kell a szülőképzés, hogy kellenek az autispec megsegítések, akkor is, ha a gyerek ennyire a határon van. Neked is kell a feltöltődés.
Én most inkább az eredeti kérdésedre reagálnék, hogy milyen az, amikor az ember rossz anyának érzi magát és elege van mindenből. Mert van ilyen mindenkinél, bár lehet, hogy ezt nem írjuk ki. A másik indított topic is pont emiatt lett létrehozva, hogy lássuk, hogy másnak is vannak ilyen érzései.
Ha a fiam az orra alá dörmögi, hogy épp hogy tervezi el az én elpusztításomat, de legalábbis börtönbe zárásomat, na akkor én se tudok egyből arra gondolni, hogy de milyen jó, hogy legalább ezt el tudja mondani, hogy verbalizálja a dühét és legalább nem üt meg. Pedig ez tényleg tök jó valahol. Ehelyett inkább nekem is keserű lesz a szám, hogy tényleg ezt érdemlem, csak mert segítek házit írni?
És persze, legszívesebben én is verbalizálnám a dühömet, hogy jól van, tessék, akkor csináld egyedül, küzdj magadban a világgal nekem, ez nem kell. De aztán csak felmerül bennem is, hogy ha én nem, akkor ki...
Nehéz volt elfogadni, de egy autista gyerekkel sérül az anya-gyerek kapcsolat. Úgy tanult meg puszit adni, hogy képen mutattam neki, hogy kell. Úgy jut eszébe, hogy megkínáljon bármivel, hogy ezt tanulta. Minden gesztust és érzelmet külön tanítunk neki. Lehet, hogy az enyém érintettebb, de azt tudom, hogy a határon mozgó gyerekek szülei i így tanították az ő gyereküket.
Nekem segít, hogy ezt tudom. HOgy nem érti, ha csinál valamit, az nekem mennyire fáj. őt, abből kiindulva én ezt mindig el is mondom neki. MOst nekem ez a mondatot olyan érzést keltett, mint amikor neked elromlik egy vonatod. Valahogy úgy megmutatni neki, ami neki lenne igazán rossz érzés. Amitől ő sírna. Mert nem elég azt mondani, hogy ez rosszul esett. És ki kell használni minden ilyen lehetőséget. Rajzos, szöveges szoc történeteket gyártunk, sokszor csak gyorsan lerajzolom, hogy ki hogy érezte magát, ki mit mondott és mit kellett volna mondani. És mindent úgy, hogy megértse, mindent átfordítva arra, hogy neki mi lett volna a nagyon rossz, vagy nagyon jó. És talán könnyebb is elviselni egy ilyen szituációt, ha már egyből tudod, hogy erre mit fogsz te rajzolni erre. Hogyan fogod tanítani ebből. Nekem legalábbis segít.
És ami nagyon sok feltöltődést ad, az a tesók. Nekem ők a kompenzációm.
Elfogadtam, hogy a nagyfiamtól nem kapok olyan szeretet megnyilvánulásokat, mint a tesóitól. Könnyebb így, ha el sem várom. És könnyebb, ha tudom, hogy azért viselkedik így, mert még nem kapott alternatív megoldási lehetőséget. Ez pedig az én dolgom, hogy ezt megtanítsam neki.
De teljesen megértelek, néha nagyon nehéz így látni a dolgokat és van, hogy én is a pokolba kívánom az egész autizmust. Aztán csak felveszem a terheket, eligazítom a hátamon, hogy kényelmesebb legyen, aztán baktatunk tovább.