A fiam megszületése óta rossz alvó volt. Két és hároméves kora között több, mint minden második éjszakánk azzal telt, hogy ő cirka óránként felsírt, és sírt vigasztalhatatlanul vagy 20 percet. Dajkálást nem fogadott el, nem lehetett semmivel megnyugtatni, és igazából nem is volt magánál. A tünetek egy és négyéves kora között kevesebb sűrűséggel, de szintén jelentkeztek.
Annyit tudtunk, hogy ha náthás, akkor nagyobb a probléma, és olyankor nappal is ingerlékenyebb. Voltak nappal dührohamai is, de nem kötöttük össze a kettőt.
Aztán amikor négy éves lett, és már eljutottunk oda a beszédben, hogy magáról is tudott beszélni, és jelentést adni a közérzetéről, egyik dühroham közben végre választ kaptam a "mi bajod" kérdésre. "Nem kapok levegőt."
Azonnal elővettem egy kis inhaláló rudacskát, valami mentolos illattal, és az orra alá dugtam. A dühroham megszűnt. A kis rudacskát utána napokig magánál tartotta, majd elhagyta, és többé eszébe sem jutott. Viszont megszűntek az éjszakai felsírások is.
Ehhez hozzá tartozik, hogy a fiamra rátekeredett a köldökzsinór, és mivel az orvosok ezt nem észlelték, és az én jelzéseimre, miszerint a fiam órákig szünet nélkül vergődik odabenn, sem reagáltak. Ezért a gyerek hetekig gúsba kötve fuldoklott odabenn, valószínűleg azért maradt életben, mert addig vergődött mindig, amíg végre olyan helyzetbe került a zsinór, hogy újra kapott rendesen oxigént. Az oxigénhiány miatt egyébként egy ciszta is kialakult a fejében, de ez egy hónapos korára felszívódott.
Nem szívódott fel azonban a halálfélelem. Az megmaradt. Félt mind attól, ha nem kapott rendesen levegőt, és félt a sötéttől is, neki nem volt kellemes élmény az anyaméh, sajnos.
De amint kiderült, hogy a "nem kapok levegőt" probléma egyetlen apró rudacskával orvosolható, már nem is volt probléma többé.