Szociális fejlesztés papagájokkal. :)
 
Fiam mindig is szerette az állatokat, főleg a madarakat csodálta az állatkertben vagy az ablakon keresztül, de ahányszor szóba került, hogy legyen valamilyen állatunk, hevesen tiltakozott, mondván az állatok kakilnak és ő nem fogja takarítani, mert undorító. Egy autizmussal élő gyereknél azt hiszem, ez nem szorul magyarázatra.
 
Elérkezett a 12. szülinapja. Sokat faggattuk mit is szeretne szülinapjára, de az xboxon  kívül mást nem mondott. Mivel küzdünk a számítógép előtt töltött idő mennyiségével (napirenddel) és az egyéb kockulásos tevékenységekkel, nyilvánvalóvá tettem neki, hogy kütyüket biztos, hogy nem kap. Sok év tapasztalata azt mutatta, hogy ha nem akarjuk a szülinapot tombolással, kiborulással eltölteni, akkor olyan ajándékot illik neki venni, amit szeretne. Sajnos semmi számunkra is elfogadható ajándék ötlete nem volt.
Párszor megnézte a Rió mesét, nagyon tetszett neki és kérte a második részt is, innen jött az ötlet, hogy az ajándék papagáj legyen.
 
 
Eljött a nagy nap, kapott két papagájt egy kéket (fiú) és egy sárgát (lány).Természetesen tortát is. Előkészületeket nem látta, bezártuk az ajtót. Mikor szóltunk neki, hogy jöhet, hát az leírhatatlan volt. A döbbenet annyira kiült az arcára, látszott,hogy kavarogtak a gondolatok a fejében. 
 
- Nem ezt akartam! Nem tudok majd vigyázni rájuk! Mit kell velük csinálni? Megtaníthatom beszélni őket?
Sok kérdése lett hirtelen. Csak nézte a kalitkát és vette a nagy levegőket. Ekkor még nem is sejtettem, mennyit nyertünk ezzel az ajándékkal.
 
Nővérével együtt nézték a papagájokat és a fiam rögtön azt mondta, hogy a sárga a tesóé, hiszen az lány. A kék az övé, mert fiú. Adtak nevet mindkettőnek. Ezek után felvágtuk a tortát és a nagy sokkhatás alatt elfogyasztották. Következett a  szokásos napirend szerinti számítógépezés és közös játék. Nem kellett sok idő és máris veszekedtek a nővérével, kiabáltak egymásra. Ahogy eddig mindig, úgy olaszosan éltük a mindennapokat. A madarak ezt hangos csiviteléssel jutalmazták. Bementem a szobába és megbeszéltük, hogy a madarak nem szeretik ha kiabálnak, hangoskodnak a közelükben. Még párszor figyelmeztetnem kellett őket, de 1 nap után csend lett a házban. Ha véletlenül az egyikük hangosan kezdte a mondatot, a másik már rá is szólt:
- Ne kiabálj, mert félnek a kismadarak!  
Az esték is simán mentek ezentúl, elég volt annyit mondanom, hogy kilenc óra és a madarak is aludnának. Mindkét gyerek szó nélkül ment aludni, nem volt alkudozás többé. Nem tudtam elég hálás lenni a kismadaraknak.
 
Mivel egy helyről vettük őket, már ismerték egymást. Nagyon bújtak egymáshoz, adta  magát a következő téma, a szeretet és szerelem. A madarak így mutatják ki a szeretetüket, és persze tinik lévén rögtön szóba jött, hogy a suliban ki kibe szerelmes és ki mit gondol erről. Van-e már szerelme valamelyiküknek. A fiam azt mondta, hogy Ő nem szerelmes senkibe, az egyik lányt kedveli, de nem szabad nagyon kimutatnia, mert az osztály fiú „vezére, főnöke” szerelmes a lányba. Ha megtudná, hogy ő is szerelmes belé, akkor nagy balhé lenne. Mivel ez a kislány sokat segít a fiamnak, szoktunk vinni egy-egy apró ajándékot neki, köszönetképpen. Kiderült az is, hogy azt súgta a fiamnak az egyik osztálytársa, hogy az új kislány az osztályból szerelmes belé. De a fiamnak nem tetszik és ez egy fontos téma lett, hogyan viselkedjen, hogy ne bántsa meg a kislányt. Eljutottunk addig a pontig, hogy fiam is szeretne feleséget és családot! A következő napok és hetek témája ez lett. Nem volt mindig vidám a beszélgetés. Sok dolgot kell még megtanulnia. Főleg a másikra való odafigyelést, ebben sokat fejlődött azóta, néha már Ő figyelmezteti az apukáját,és a nővérét, hogy mit csinált épp rosszul.
 
Megtanulták a gyerekek,hogy nekik kell feltakarítani minden nap a szobában, vagy sepregetni vagy porszívózni. A porszívót már csak a hangja miatt is utálja mindkét gyerekem, de a kis madarakért mindent megtesznek. A fiam ezzel kezdte minden nap, mikor haza jött suliból. Most nyáron pedig a reggeli után takarít, mondani sem kell neki, csinálja. Minden reggel viszik a friss vizet nekik. A kalitkatisztítást a lányom már nagyon jól tudja csinálni, a fiam még nem csinálja önállóan, csak velem.
 
Eltelt egy hét és egyik nap arra értünk haza, hogy iszonyú fura hangon csipog az egyik és zaj jön a szobából! Be rohantunk és pont a kék madár a kalitka alján körbe- körbe forgott, vergődött és fura hangon csipogott. Nagyon megijedtünk. A lányom rohant a számítógéphez és sírva kereste, hol van a közelben állatorvos. A fiam rémülten és sírva nézte, mi lesz a kismadarával. Kivettük egy külön dobozba, így a sárga legalább megnyugodott kicsit.
Sikerült felhívni egy orvost, aki mondta, hogy madarakat nagyon kevesen gyógyítanak és valószínű valami idegrendszeri probléma lehet, ha lebénult a madár jobb oldala. Hívtuk a másik orvost, 2 hét múlva lett volna időpont, de láttam, hogy az már késő lesz. Közben a lányom már öltözött, hogy busszal viszi orvoshoz a madarat. (Mikor beteg voltam velem nem foglalkozott ennyire egyik gyerek sem, így ezt az aggódást és törődést  jó volt látni!) Közben haza jött az apjuk és elvitte a kismadarat orvoshoz. Haza már nem hozta, útközben kimúlt szegény.
Nagy volt a szomorúság és a fiam részéről jött a nagy mondat:
- Anya  adjuk oda valakinek a sárgát, nehogy neki is baja legyen, nem voltam jó gazdája a kéknek ezért halt meg!
Itt jött a következő fontos téma, a betegség és halál feldolgozása. Sokat beszélgettünk, mire megnyugodott a két gyerek. Elmondtam nekik, hogy valószínű valamilyen genetikai betegsége volt és ezért senki nem hibás vagy felelős.
 
A sárga papagáj szomorúan gubbasztott egy helyben, nem evett és nem aludt két napig. Fiam sokat beszélt hozzá és vigasztalni próbálta. (Egyébként utál beszélgetni.)  Néha már annyira szívhez szólóan, hogy én is megkönnyeztem. Ez azért is volt fontos, mert  6 éves koráig nem beszélt és még most is gondja van a ragozással- mondatszerkesztéssel. De most nagyon koncentrált és tényleg csak kis hibával beszélt a sárga papagájhoz. A gyógypedagógusunknál is elmesélte szomorúan az esetet. Nagyon sokat dolgoztunk az elmúlt 3 évben ezen, hogy sikerüljön neki egy történetet elmesélni érthetően, összefüggően. Valamint azon is, hogy az érzelmeket, szociális helyzeteket felismerje és el tudja dönteni, mi helyes és mi nem, tudjon róla beszélni.
 
Harmadik nap már nem bírtam nézni, hogy mindenki szomorú ,ezért elmentünk egy másik helyre és megvettük  az egyik legaktívabb papagájt, aki zöld színű. Beraktuk a sárga mellé, elöször csak méregették egymást, majd kicsit veszekedtek, hangoskodtak. Fiam ilyenkor mindig közbe lépett és rájuk szólt!
- Mi a gond? Tessék megbeszélni! Tilos verekedni! Kedvesen és aranyosan viselkedjetek egymással!
Mikor kiengedtük őket röpülni, fiam kijött a szobájából, hogy hadd röpködjenek nyugodtan a madárkák. Ezelőtt  nem szeretett átmenni a másik szobába, szoktam is neki mondani, hogy barlanglakónak elmehetne.
De a legnagyobb meglepetés ezek után következett. Beteg lettem, fiamat nem bírtam elvinni iskolába. Férjem elvitt az orvoshoz, tüdőgyulladásom volt. Hazajöttem, csak feküdtem, nem bírtam megmozdulni. Egyszer csak a fiam bejött a szobába egy csésze forró teával és egy szendviccsel, és megmérte a lázam! Elolvadtam a gyönyörűségtől! Rögtön az jutott eszembe, hogy meg lehet tanítani a magasan funkcionáló, de szociálisan lemaradt  auti gyerekeket arra, hogy figyeljenek a másik emberre és legyenek érzékenyek szociálisan. (Természetesen sok fejlesztéssel a háttérben.)
- Zöld, nem teheted ezt a sárgával. Nem bunkóskodhatsz a lányokkal! Ha megint elzavarod a sárgát, megijesztelek a kezemmel! Na, egyél csak bátran sárga!
 
2015.07.13. Kocsisné Edina