Téma: agresszivitás

Köszöntök Mindenkit!
Nem írtam még ebbe a fórumba, így azt sem tudom előre, sikeres lesz-e a beírásom. Ha hibázok, akkor elnézést kérek...
Azt szeretném kérdezni Tőletek, hogy az Asperger szindrómás autista gyerekek lehetnek-e agresszívek abban az esetben, ha régebben nem voltak. Legalább is Édesanyja és húga szerint /aki iszik, dohányzik, rendezetlen életet él, ugyan úgy földhöz csap bármit, mint a kisfiú, verekedésre is hajlamos.../ az lett a 17 éves fiú unokám. Emiatt nagyos erős gyógyszert kell szednie, amitől olyan mint egy alvajáró, nem érdekli semmi , maximum zenét hallgat, nem beszélget senkivel, nincs étvágya, zavaros a nézése, állandóan szomorú...
Csak mellékesen jegyzem meg, hogy igaz hogy integrált iskolában, de a félévi értékelés 1 tantárgy kivételével 5-ös volt. Még a magaviselete is. A kórházban sem volt vele semmi probléma, de ugye ha anyukája szerint agresszív, akkor azt nekik el kell fogadni! Akkor agresszív az ilyen gyerek?! Doktornő is mondta, hiába a gyógyszer, ha az otthoni körülmények nem változnak, ez sem fog segíteni, de nekik fel kell íni valamit. .
Tehát kérdezném, hogy változhat-e ennyit egy autista gyerek a külső körülmények miatt, vagy nélkül?
Egyszerűen nem tudok kihez fordulni reklamációért, teljesen bele vagyok betegedve, most hogy láttam Őt csak a sírógörcs kerülget. Sajnos nem tudjuk Őt magunkhoz venni, Édesapja Budapesten él albérletben, műszakba jár dolgozni, tehát Ő sem vállalhatja fel.
Köszönöm előre is a segítséget.
Eszter

Kedves Eszter!

Az otthoni agresszió minden gyermek, sőt felnőtt életére is hatással van, bármilyen mértékű is az.
Ha ön a nagymama és tragikusnak látja a helyzetet, tehet az ügy érdekében. Próbálja az unokát minél többször vendégül látni, beszélgetni vele a problémáiról, arról mitől alakul ki konfliktus az anyuka és a fiú között és a gyógyszerszedésről is beszélni vele. De semmiképp sem uszítani a szülő ellen, mert sehova sem vezet, ráadásul egy aspergeres gyermek sokkal jobban igényli a támogatást. Támogassa Ön!
Egy integráltan iskolába járó, ilyen okos gyermek csak akkor vesz be gyógyszert ha maga is egyetért vele, szerintem.

Kedves Eszter,

sajnos előfordulhat egy Aspergeres gyerek esetén, hogy a kamaszkorral járó változások miatt agresszívvá válik, tehát kizárni ezt a dolgot nem lehet. Egy 17 éves gyerek már felnőtt méret, ha csak kicsit is csapkod, az már súlyos károkat okozhat.
Nem látunk bele, tehát azt így kívülről eldönteni, hogy indokolt-e a gyógyszerszedetés, nem lehet. Viszont Tomger nagyon jót írt, én is ezeket tudnám csak javasolni.

Kedves Eszter!

Leveléből úgy érzékelem, hogy a szülők elváltak, ez kissé nehezíti az együttműködést.
Szerintem is, mint Tomger említette legyen vele minél többet, levelezzenek. Próbáljon meg a közelébe férkőzni (nem könnyű egy kamasznál), legyen a bizalmasa, hallgassa meg problémáit, de ne ítélkezzen, hanem praktikákkal segítse a gyereket.
Kívánok Önnek mielőbbi megnyugvást!

Anita

Kedves Tomger!
Köszönöm válaszodat, javaslataidat.
Valamit félreérthettél, ugyan is én 17 év alatt egyetlen egyszer sem uszítottam a szülei ellen a gyerekeket! Tudom hogy ez helytelen, és a szülő tekintélyét rombolnám le vele. Egyébként menyemmel régen nagyon jó volt a kapcsolatban, amióta ez a dolog van, azóta inkább csak elfogadható.
Éppen azért vagyok tehetetlen, mert otthon nem igazán szoktak szépen hozzászólni, de leginkább a húga az, aki nincs vele kibékülve. Aztán vagy dilinyósnak szólítja, vagy olyan hangsúllyal mondja ki a nevét, hogy abban minden gyűlölet benne van. Ő már nagylány, iszik és dohányzik, tehát egy szikra is elég ahhoz hogy „tűz” legyen belőle. Ő nagybeszédű, meg a kisfiú mindig halk és csendes, tehát nem tudta szóval megvédeni magát. Ami tőlem, illetve családomtól függ, minden segítséget megadunk azért, hogy néha kis nyugalma is legyen úgy Neki, mint az Édesanyjának, vagy a Húgának. Ez azt jelenti, hogy az esetek 90 %-ában a hétvégeket Nálunk tölti, illetve töltötte. Soha nem volt vele problémánk, mert Én még tudtam nyugodtan beszélgetni vele, volt hozzá türelmem, együtt dolgoztunk a kertben, együtt számítógépeztünk, ha úgy adódott. / a Honfoglalót nagyon szerette, most még az sem érdekelte/ Beszélgettünk is, elmondta hogy húga mindig kötegszik vele, anyukéja pedig a hugát pártolja. Sajnos éppen ezért /mert tudom hogy nem agresszív!!/ nem bírom elviselni a mostani állapotot, nem bírom elviselni a látványt, ahogy zavaros szemekkel néz rám, hogy nem képes kicsit sem éber lenni, hogy nagyon sokat fogyott, hogy nem tudok vele beszélgetni, mert 4 válasza van: igen, nem, nem tudom, nem emlékszem…. Szegény gyereknek nem elég az hogy otthon szinte egyedül van, még az apukája is elköltözött, elváltak a szülei. Igaz addig se sokat volt velük, mert olyan volt a munkája, de ez most más dolog. Tehát biztos ez is közrejátszik abban, hogy ha esetleg tényleg másabb lett mint volt. Nincsenek barátai, nem jár sehova, nem tud játszani, egyedüli „szórakozása” az, ha valamit szét szerelhet.
Ami a gyógyszer szedését illeti! Nos, ha valakinek a kórházban elkezdenek egy gyógyszert adni, akkor nem lehet megtenni, hogy ha haza megyek nem szedem! Egyrészt az anyja sem engedné meg, másrészt ha most azt mondaná neki valaki hogy vegyél be 3-at, talán még azt is megtenné. Itt most szó sincs arról hogy Ő egyetért-e vele vagy sem, szedni kell neki. Bár azt hiszem ez a mondatod kicsit szöget ütött a fejembe…..
Üdvözlettel: Eszter

Kedves Szanya1!
Neked is köszönöm válaszodat.
Édesanyjának is az a meglátása, hogy a hormonok miatt változott a kisfiú annyit amennyit, de akkor is ragaszkodom rögeszmémhez, hogy csak otthon! Ugyan is se az iskolába, se itt, se a kórházban, sem az idegennek szemben soha semmi erőszakra utaló esetet nem tapasztaltunk, senki sem jelezte. Valószínű bennem is hiba van, mert nem is az aggaszt hogy most gyógyszert kell szednie, hanem ahogy kinéz, és az hogy nem tudni nem-e marad valami nyoma majd ennek az erős gyógyszernek. Nem-e marad olyan mint amilyen állapotban most van, vagy ha már szednie kell, megszűnnek-e egyáltalán az agresszív viselkedések? Benne van a zárójelentésben hogy környezetet kell váltani, mert a problémák addig fennállhatnak. Sajnos mi nem tudjuk magunkhoz venni mert betegesek vagyunk, aztán itt élnek a lányomék is a kislányukkal. Másik nagymama álláspontját nem ismerem, vele nem tudok beszélni. Apukája nem viheti magához az albérletbe, na meg ellátni sem tudná a munkája miatt. Szóval patt helyzet… Igazából nagyon el vagyok keseredve, tehetetlenségemben csak idegeskedek és sírok, és nem tudom ki tudná megmondani hogy mit lehetne tenni. Van-e olyan vizsgálat, ahol a 2 gyereket megnéznék, hogy most ki is hajlamos az agresszivitásra, vagy csak egyszerű testvérharcról van szó, vagy arról hogy ha elszakad a kisfiúnál a cérna, akkor már nem tud mérlegelni. Félre ne értsél, jó magam is elítélem az erőszakot, én a gyerekeimet is úgy neveltem fel, hogy egyszer rájuk nem ütöttem! Azt hittem a kórházban elbeszélgetnek vele, és mesél az otthoni helyzetükről. De nem!
Tomgernek is válaszoltam, majd olvasd el légy szíves.
Üdvözlettel: Eszter

Kedves Anita!
Neked is köszönöm válaszodat, köszönöm hogy olvastál.
Nem helyeslem, ill. helyeseltem azt hogy a szülők elváltak, de hogy ennyi gondot fog okozni, magam sem gondoltam. Mint már írtam, ettől függetlenül a menyem tudta mindig hogy Rám számíthat ha valamiben segítségre van szüksége. Eddig működött is minden szépen, amíg ez a mániája hogy a gyerek agresszív, kórházba vele, gyógyszert neki, had legyen „zombi”, esetleg otthonba beadni, eszébe nem jutott. Most már kicsit lazább a kapcsolatunk, de van olyan érzésem, hogy még harag is lehet belőle, mert képtelen vagyok elfogadni ezt a helyzetet!
Mint már írtam, az unokámnál egy kiskapu bezárult, most már nem lehet vele beszélgetni, nem lehetek a bizalmasa. Annyit mondott a kórházban, hogy: Mama, Sz…. lenne itt a helye, mert Ő is neki ment anyának, ő is földhöz vágott ezt-azt, Ő is becsapta úgy az ajtót, hogy kiesett az üveg, Ő is bántotta a kutyát…..stb!! Na mindig ez a mondat jár mindig a fejemben, és tartok tőle hogy most tehetetlenségében, bánatában ezek után csak egy mély depresszió jöhet ráadásként még Nála. Fel tudja Ő már azt fogni, hogy más-más elbírálás alá esnek az anyjuknál. Tehát tudja mi a helyzet, és lehet azt is tudja, hogy neki éppen emiatt kell gyógyszert szednie, de már meg sem említi. Egy biztos, nem lakom velük, nem tudom mi a helyzet. 8 évig együtt laktunk, minden flottul ment, aztán elköltöztek, és onnantól minden mintha felfordult volna.
Neked is csak azt tudom írni, hogy nem ítélkezem, sőt bizonyos értelemben fel is nézek a menyemre, mert egyedül, és ebben a helyzetben is képes fent maradni, főiskolára járni, dolgozni. A segítség sajnos nem rajtam múlik….
Nem tudom egyáltalán megérem-e azt hogy megnyugodhatok, hogy rendben lesz minden, hogy a kisfiúnál nem hagy nyomot a gyógyszer, hogy egyszer még szeretni fogja egymást a 2 gyerek.
Azért köszönöm jó kívánságodat, de amíg nem tudom a gyereket „biztonságban” /gyógyszermentesen/ nem lesz megnyugvásom. A legszomorúbb ebben az egészben az, hogy családomban van aki nem érti meg mit érzek, miért szenvedek, /jó magam is pánikbeteg vagyok/ és kezdek én is bezárkózni. KI nem mondhatom mit gondolok, ezért is esik olyan jól hogy ide leírhatom/leírhattam.
Üdvözlettel: Eszter

Kedves Eszter!

Megértem mit érzel. Nálunk a nagyobbik fiamnak javasoltak gyógyszert, mert hiperaktív és mióta ő is kamaszodik vannak hormonális túltengései és ilyenkor dühöng, csapkod és főleg ha fáradt és frusztrált, senki se ért meg hangulatban van. Mi nem szedetünk vele semmit, mert úgymond mi túléljük ezeket a hónapokat, amikor viharosabb a kedélye, nem mondom, hogy könnyű, de mi ketten vagyunk a férjemmel és anyósék is a közelben.
Nem tudom a gyógyszer mellé nem ajánlottak neki viselkedés terápiát. (nálunk ez javasolták kiegészítésként.) Szerintem mindenképpen kéne neki egy pszichológus akivel beszélhet ill. ha ennyire "zombi" lesz a gyógyszertől lehet, hogy nem ez a megfelelő.
A testvéri civódás ebben a korban természetes. Valószínűleg a kislányt is megviseli, hogy nincs velük az édesapja és valljuk be nem könnyű elfogadni egy másságot sem.

Itt nyugodtan kimondhatod mit gondolsz és mi a szívfájdalmad! Ha segíteni nem is tudunk, meghallgatunk!
Anita

Kedves Eszter!

Sajnálom, ha ez úgy volt érthető, nem gondoltam, hogy Ön uszítaná a gyermeket, Ön nem is írta ezt. Ez csak a tanácsomnak a része volt.
A gógyszerezéshez annyit fűznék még én is, amit süni is említ, ha ennyire tompítja a gyermeket mindenképp módosítani kellene. Vagy mennyiséget vagy magát a gyógyszert, ha egyáltalán van erre szükség.
Pszichológus bevonása sokat segítene, bár a nyugodt családi hátteret biztosan nem helyettesíti. Egy szerető családtag ezt ügyesebben orvosolhatja mint egy külső személy.

Két gondolat merült még fel bennem, talán segíthet Őnnek:
Én még nem értem ugyan gyermekeimmel abba a korba mint Ön, de több könyvet is olvastam arról hogyan változik a szülő szerepe a gyermek korával. Fiúknál nagyon fontos egy "férfi mentor" bevonása 12 éves kor után. Ha a szülő ezt nem irányítja úgyis megtörténik magától is és nem biztos hogy a germek olyat választ aki pozitívan alakítja az életét.
Nem biztos hogy ez aspergeres illetve autista gyermekenél egyáltalán megtörténik.
Próbáljon keresni valakit aki a gyerekkel bármilyen közös szabadidős tevékenységet folytat (mesterember, edző, stb)
Említette korábbról a közös kerti munkát. Ez is egy jó megoldás lenne ennek a nehéz időnek az átvészelésére. Jó lennea fiúnak olyan tevékenységet találni (kertészkedés, szerelés, jó lenne valamilyen aktív manuális tevékenység) amivel elfoglalhatná magát, kikapcsolná és levezethetné a feszültségét. Probáljon ezen gondolkodni mit tudna a fiúval közösen végezni, amíg a gyerek fokozatosan egyedül nem képes erre. Ha a hétvégeket együtt töltik ez talán kivitelezhető.

Tehát: pozitív mentorszemély keresése (lehetőleg férfi) + szabadidős tevékenység

Kitartást és sok erőt kívánok Önnek és azt hogy ne adja fel!

Kedves Tomger!
Ismét csak köszönni tudom tanácsait! Amit tudok, mindent meg teszek hogy a kisfiúnak jobb legyen, bár "mentort" keresni olyan mint tűt a szénakazalban. Vagyis egyenlő a nullával.
Ami szomorú, hogy minden igyekezetem ellenére sem tudom felvenni a harcot az édesanyjával, akinek már mániája a gyógyszerszedés. Tehát Ő nem foglalkozik a gyerekkel, szedje be a gyógyszert, és addig is nyugta van esténként. Nem szeretek a saját fészkünkbe "piszkítani", de sajnos ez az igazság. Az hogy mit szenved az iskolába, az nem érdekes...
Köszönöm mindenki segítségét, egyszer talán még visszatérek és leírom hogyan alakult az unokám élete. Isten bocsássa meg, de azt hiszem tökéletlen leszek tehetetlenségembe, és beszélek a gyereknek a gyógyszerről, meg hogy minek is az, /azt hogy miért kapja, nem tudja!/ és mire 1 hónap múlva ellenőrzésre megy, legyen tisztában a dolgokkal. Tudjon őszintén válaszolni, mondja el mit s miért csinált, és nem szeretné szedni a gyógyszert, vagy legalább is kevesebbet. Bűntudatom van miatta, de a félelmem nagyobb ettől... Kérem senki se ítéljen el ezért!
Eszter

Kedves Anita!
Nagyon jó lenne ha a menyem csak egy icipicit is úgy gondolkodna mint Te, vagyis hogy nem a gyógyszer a megoldás kulcsa! Bízom benne egyszer majd rájön Ő is erre, csak nehogy késő legyen, nehogy maradandó károsodást okozzon ez a szer. Biztos hogy teljes családban könnyebb ezt a helyzetet kezelni, de Náluk ez van! Lehet csak pár hónapot kellett volna Nekik is kibírni, de ha az anyja még hajlott volna is rá, a húga az viszont nem. Nem, nem ajánlottak semmit /2 kórházban is volt/ a gyógyszer mellé, pedig szerintem is egy jó kis kibeszélés szakemberrel jót tenne vagy tett volna eddig is. Sajnos magán alapon nem tudjuk Őt orvoshoz vinni mert nyugdíjasok vagyunk mindketten, és egészségünk sem tökéletes. A kislányt előbb viselte meg az apa hiány, mint a kisfiút, csak nála másképpen játszódott le ez az egész. Talált magának "csodálatos" barátokat, akkor szokott rá az italra, a cigire, és a gyenge kábítószerre. /ez utóbbit már elhagyta/
Köszönöm Anita a biztatást, biztos fogok még jönni, ha valami nagyon nyomja majd a torkomat. Mint írtam, férjemmel sem tudom ezeket megbeszélni, és csak egyedül őrlődöm, éjjelente felébredek, és nem tudok visszaaludni, mert első gondolatom az unokám, hogy mit tehetnék érte...!.( Aztán rájövök hogy semmit, csak kivárni tudok.
Nem szeretnélek feleslegesen felidegesíteni, vagy félelmet kelteni benned, de Rá is azt mondták 12 éves koráig, hogy hiperaktív, meg rossz, meg diszlexiás, meg mit tudom én még mit... 3 évig hordtuk pszichiáterhez minden héten, Ő sem vette ezt észre. Aztán besokalltunk, kértünk egy beutalót, így került ezelőtt 5 éve kórházba, ahol sajnos változott a diagnózis, ami ugye jóval súlyosabb mint a hiperaktivitás. Utólag mondták, ha hamarább észreveszik, sokat lehetett volna rajta segíteni, de 12 éves kor már késő volt.
Eszter

Kedves Eszter!

Remélem ezt még olvasod!
Nem hoztad rám a szívbajt. Dávid mindig is egy impulzív hapsi volt már kicsinek, ha lehet ilyet mondani több álmatlan éjszakát okozott, mint a kicsi. Vannak autisztikus "tünetei", de abban biztos vagyok, hogy ízig-vérig hiper!

Nem tudom milyen sűrűn vannak együtt a fiatalemberrel, de jó ötlet lenne vele napi szinten email-ni. Lehet, hogy az is csökkentené az "agresszióját", ha elmesélhetné a napját, lenne vki aki meghallgatja. Persze önnek is jó lenne, ha elmondhatná az aggályait. Szerintem érdemes tudnia, hogy mi történik vele. Mi őszintén beszéltünk a gyerekkel, hogy ha szedne gyógyszert milyen hatásai lennének és ezt nem csak én, hanem az orvos is elmagyarázta neki. Nálunk teljes volt az egyetértés családon belül ez ügyben, ez tényleg könnyebbség volt. Viszont, ha nem szedne gyógyszert, kell vmi megoldás dühkezelésre, mert egy ekkora "gyerek" elég nagy pofont tud adni. Lehet, hogy ettől is fél az édesanyja és végső elkeseredésében erre szánta rá magát.

Kedves Anita!
Ha kérhetnélek, maradjunk már tegező viszonyba. Jó? Attól hogy nagymama vagyok és elvileg szép korú, még nem szeretek magázódni.
Igen, olvasom/olvastam amit írtál, mert a rendszer küld emailt ha válaszom érkezik.
Azt hiszem így "ismeretlenül" is mondhatom hogy akkor jó, ha tényleg hiper a kisfiad, az szerintem könnyebben kezelhető, és kinőhető.
Tudod, az a baj, hogy az unokám eddig sem volt valami bőbeszédű, nem kereste soha mások barátságát. Igazából én se nagyon tudtam hozzá közel kerülni, hiába kezdeményeztem egy komolyabb beszélgetést, Ő mindig eltért a témától, és teljesen más dologról kezdett el beszélni. Ez a bosszantó, hogy éppen a szűkebb családjában nem kapja meg azt a légkört, ami megnyugtatná, vagy amiből érezné hogy Ő is egy emberke elfojtott érzésekkel. Néha elgondolkodom azon, hogy vajon ezek a gyerekek tudják-e hogy Ők miért mások, miért nem járhatnak rendes iskolába, miért nincsenek barátai, barátnői. A tegnapi megyei lapban megjelent egy cikk az autistákról, és egy anyuka mesélte el, hogy bizony a fiacskája szerelmes, mert azért az érzések működnek Náluk. Nos, mi még nem tartunk itt, de szeretném ha csak barátsági szinten is megismerkedne egy kislánnyal, akkor megváltozna. Ti nagyon ügyesen oldottátok meg a helyzetet, tudtátok kezelni, és együtt csináltatok mindent. Valahol titkon abban bízom hogy a fiam visszatalál családjához, és akkor minden olyan lesz mint régen! Igaz kevés az esély rá, de sohasem lehet tudni! Beszélgettem vele a gyógyszeréről, Ő maga mondta hogy nem szeretné sokáig szedni, és szeretne meggyógyulni, de vajon az mikor lesz? Na erre mit lehetett válaszolni?! Most megy a hasa, gyenge is, végig aludta a tegnapi napot, tehát a gyógyszert nem vette be, és este a telefonban már éreztem a beszédén, hogy valami nem stimmel vele. Tehát már függővé vált, és erre az anyukájának is oda kellene figyelnie, hogy reggel ha megy munkába, keltse fel a gyereket. Az biztos hogy nagyot tud ütni, mert erő az van benne. Hál Istennek nem verekszik Ő, hanem inkább dobálózik, és az ég rosszabb, mert pl. egy zseblámpát vágott a testvéréhez, ami akár tragédiát is okozhatott volna. Na ekkor került kórházba, de kezet még sohasem emelt senkire.
Nagyon nehéz így hogy Én tudom mit és hogyan kellene, csak éppen a legilletékesebb nem tudja. Beszéltem a doktornővel, azt mondta elég kis adagot szed a kisfiú, de ha ennyire bóka tőle, akkor a délit el lehet éppen hagyni, nem lesz belőle gond, legfeljebb kevesebb dózis lesz a szervezetében. Nos, ezt majd az anyukájával kell megbeszéljem, de még nem mertem elő hozakodni vele.
Kívánok Neked további szép napokat, a kisfiadnak pedig egy nyugodt, kiegyensúlyozott életet!
Eszter

Szia Eszter!

Igazából a magázódás elsősorban a tiszteletem jele volt egy olyan nagymamának, aki szívén viseli az unokája sorsát és csak másodsorban a nagyi kornak.
Tudod nálunk az az érdekes amikor kiderült Andrisról, hogy autista. Megkérdezték mi lenne, ha születne egy másik gyerekünk és választhatnánk, hogy hiper legyen v. autista.
Akkor azt válaszoltuk, hogy autista (3,5 éves volt a kicsi). Mára ez a válaszunk csak amiatt változna, mert Andris ugyan nem beszélő, nyugodt, kiegyensúlyozott, de az ő jövőjét nem látjuk, míg a nagy vhogy boldogul még ha folyamatosan vibrál és percek alatt olaszosra tudunk változni.
A véleményem nekem is megegyezik a Dnőjével, hogy a délit érdemes elhagyni, mert a reggeli kell max. a sulihoz, az esti meg talán a jobb, nyugodtabb alváshoz. Sportol vmit a fiú? Dávid sokat sportol és ezáltal a feszültséget is le tudja vezetni. Súlyzózik, elmegy biciklizni, ha berág ránk.
A fiad és a exfelesége mennyire tudnak egymással kommunikálni?
Az unokád édesanyjával meg egyszerűen csak legyél őszinte, mond el, hogy aggódsz a kisfiú egészségéért, mert bambának látod a gyógyszertől, meg hogy nagyon megváltozott. De értsd meg az ő nézeteit is és próbáljatok közösen gondolkodni. A fiú iskolájában nincs iskola pszichológus?

Süni

Kedves Mindenki, aki annak idején válaszolt kérdésemre, és tanácsokkal láttak el.
Nos, azóta annyi történt, hogy a kisfiún újból kijött egy dühroham, /mint utólag kiderült, csúnya veszekedés előzte meg az anyukájával/ és a vége ismét a pszichiátria lett. Most aztán még a múltkorinál is jobban begyógyszerezték, egyenesen menni nem tudott, szeme homályos volt, mint aki halni készül, nyelési nehézségei voltak, pulzusa 120 volt, és még sorolhatnám mit váltott ki belőle a gyógyszer, amit 18 év alatti gyerekeknek nem is adhattak volna. Ja, és ehhez jött még egy 2-es Rivotril, ami még egy felnőttnek is sok lenne, nem neki. A lényeg, hogy azt mondta az orvos, hogy amíg a háttér körülményei nem változnak meg, addig kell szedni ezeket a gyógyszereket! Na itt már besokallt a férjem is, és azt mondtuk hogy: NEM!!! Csak azért mert nem "méltányolják" a betegségét, csak azért mert feleslegesnek érzi magát a laskában, /ezt Ő mondta/ csak azért mert az anyja képtelen hozzá normálisan szólni, a húga szint úgy... Ha az orvos is elismerte hogy nem agresszív, akkor nincs gyógyszer, akkor változtatunk. Anyuka szóban lemondott róla, tehát így a fiam dönthetett felőle, és Ő is azt mondta nincs gyógyszer! Sajnos mint írtam, Ő nem viheti magával mert albérletben él, és olyan a munkabeosztása, így a kisfiú hozzánk került! Végre megnyugodhatok olyan szinten, hogy nem kell azon aggódnom hogy mikor lesz valami családi tragédia, vajon hosszú távon mit okoz majd nála a gyógyszer.... stb. Így látom mindennap, beszélgetünk, kap Tőlem jó éjt puszit, /képzeljétek el, 17 éves, és elfogadja!!!/ délután ha hazajön a suliból nincs egyedül, van kivel beszélgetnie, és úgy látom ez jó is neki, mert egészen jó kedve van, szeret "bohóckodni". Ez most csak egy átmenetei állapot, de hogy később mim lesz a végleges megoldás nem tudom. Ezt már a fiamnak kell megoldania....
Ami kis gondom van vele az mind nevelési probléma, mert nem igazán fogad szót, széthányja a ruháit, nincs jóban a tisztálkodással, és bizony néha meglepő válaszokat is kapok Tőle, de azt gyorsan meg is beszéljük.
Ne haragudjatok hogy ilyen hosszan írtam, de még így is rövidítettem gondolataimat.
Most még csak szokjuk egymást, főleg Ő a napirendet, mert Náluk ilyen nem volt.
Nem beszélve arról, hogy egy kamasznál nem árt ha férfi is van a háznál, mert jobban "kordéban" tarthatja mint az anyukája. Nos, erre itt a férjem, de eddig még nem kellett "kioktatni" a gyereket..
Üdvözlettel: Eszter

Kedves Eszter!

Örülök, hogy így végződött, sokszor gondoltam rátok. Remélem jól alakulnak a továbbiakban is a dolgok.

Kedves Eszter!

Örülök, hogy a férjed végül melléd állt és vállaltátok nagyszülőként, hogy egy kamaszt neveltek. Nem könnyű. Remélem a fiatok, majd segít és lesz vmi optimális megoldás mindenkinek.

Üdv. Anita

Kedves Eszter,

sajnálom a dührohamot és főleg a begyógyszerezést. Viszont örülök, hogy Hozzátok került végül az unokád. Sok türelmet és kitartást a továbbiakhoz! Bízom benne, hogy így többet nem lesz szükség gyógyszerre.

Sziasztok!
Köszönöm hogy nem "mentetek" el üzenetem mellett, és köszönöm a biztatást!
Kicsit azért tartok tőle, hogy ha még sem fogunk tudni együtt működni, akkor hogyan tovább, de erre még most nem szeretnék gondolni. Nem tudom írtam-e, de most már, illetve itt már tud aludni is, ugyan is eddig mást sem hallottam az anyjától hogy egész éjjel császkál, és csinálja a hülyeségeit. Igaz hogy náluk ha úgy volt kedvük akkor éjjel 1-ig TV-ztek, aztán reggel ébresztő mert iskola. Nos, ezzel felborult az alvási ritmusa, fáradt, ideges volt másnap. Itt 22 órakor szó nélkül elzárja a TV-t, utána kicsit hallgatja a kedvenc zenéjét, és el is alszik. Persze hogy reggel kipihenten, és vidáman ébred.
Ha valamiben elakadok, ha tanácsra lesz szükségem, akkor ismét írok Nektek, mert anyukától nem vagyok hajlandó semmi tanácsot, segítséget elfogadni.
Nyugodt napokat kívánok Nektek, és még egyszer köszönök mindent.
Eszter

Szerintem meg fogjátok oldani, bármilyen probléma is merül fel.
Nyugodt, szeretetteljes légkörben, az unokád is nyugodtabb lesz.
Szerintem is jól tettétek hogy léptetek.